6. fejezet: Kyo pov

Munkamániásnak is nevezhetnek, vagy csak simán túlhajt a menedzser. Keveset alszom, és még kevesebb időm van Nióra. Nibu szerencsére felgyógyult, és újra olyan, mint volt. De legalább fél már az autóktól.

Az idő se nekem kedvez, zuhog az eső. Elegem van a mai napból. Kao kibékítette Toshit, így most szent a béke, de így hirtelen ránk szállt, hogy most aztán húzzunk bele! Azt se tudom, hogyan jutottam haza, lehet, a kocsi már tudja magától az utat?

Kimászom az autóból, és ekkor esik le, hogy nyitva a kapu, Nibu a házban nyüszít. De más életjelet nem látok, még a villany se ég, hogy lenne itthon valaki.

- Nio! – üvöltöm.

Berontok a házba, de az üres, leszámítva Nibu eszeveszett ugatását és nyüszítését.

- Hol van Nio? – fordulok az izgatott kutyához. Az a hátsó ajtóhoz rohan, majd vissza és megint oda. Követem.

Kinyitom az ajtót, kirohan. A szemem elé táruló látványtól megmerevedem. Nio kiterülve fekszik a füvön, ruhája átázva, egy nejlon zacskó van nála, de nem mozdul. Végre közelebb birok menni. Látom, hogy több helyen el van szakadva a pólója, valamint zúzódások ékesítik az arcát. Nadrágja véres.

- Te jó ég! – szakad ki belőlem. Reszkető kézzel előhalászom a mobilom. Az első embert tárcsázom, aki eszembe jut.

- Mi van? – morog bele Kaoru.

- Gyere, kérlek, gyorsan! – nyögöm ki.

- Mi történt? – hallom, ahogy feláll, majd csörömpölés és káromkodás.

- Gyere ide!

- Hol vagy?

- Már haza értem. Gyere!

Lecsapom a készüléket, és felemelem a még mindig eszméletlen fiút.

A fürdőben lehámozom róla a cuccokat, és elkeseredetten veszem tudomásul, hogy félelmem beigazolódott. Niót megerőszakolta valaki, nem is akárhogy. Testét több vágás és zúzódás, horzsolás ékteleníti, nagyon sápadt, és még mindig vérzik. Nagy nehezen befektetem a kádba, és lemosom a testét. A lelkét nem tudom meggyógyítani, hacsak nem hagyja. Fékcsikorgás. Megérkezett Kaoru. Remek.

- Kyo, hol vagy? – kiált, hangjából ítélve igen mérges.

- Fürdő – szappant veszek kézbe, és ledörgölöm az odaszáradt vért.

- Mi történt? – áll meg felettem. Felpillantok rá, ezt a reakciót vártam, elsápad.

- Így találtam itthon. Kórházba kéne vinni.

- Kaoru! – szól Toshi az előszobából. – Hol van Kyo? Ugye nem ölte bele magát a kádba? Jaj, hát te vagy az? – Nibu hangot ad félelmeinek, és berohan hozzánk a fürdőbe.

- Tényleg fé… szentséges ég! – kiált fel, mikor meglát minket. Nem lehet valami szívderítő. Kao földbe gyökerezett lábbal áll a kád egyik végében, míg én a másik végében, enyhén véres cuccban, ráadásul egy összevert gyereket tartok a kezeim között.

- Mi a szart csináltál ezzel a fiúval? – támad nekem azonnal.

- Nyugi – derekánál fogva elkapja Kao.

- Nem nyugszom, ha ez kiderül nekünk végünk, búcsút mondhatunk a zenekarnak! Micsoda dolog, nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagy Kyo! Hisz ez még gyerek!

- Toshiya! – emeli fel Vezér-sama, és kiviszi a nappaliba.

Gyorsan befejezem a mosdatást. Fél fülel hallom, ahogy Kao nagy vonalakban vázolja a helyzetet.

- Kaoru – nyögök fel. Hiába, nagyon lent van a kád alja.

Kao jön segíteni, törülközőbe bugyoláljuk Niót, és beviszi a szobájába. Toshiya még mindig hitetlenkedve néz rám.

- Szóval ő Nio? – kéri számon.

- Igen.

- És ő? – mutat a lábamnál álldogáló kutyára.

- Ő Nibu – békítően a fejére rakom a kezem, ettől, mintha megnyugodna. – Menj be Nióhoz – intek a szoba felé. Kaoru épp kijön, szóval Nibu is besurran mellette.

- Rövid időn belül kórházba kéne vinni, nincs itthon elég gyógyszerem.

- He? – ez az értelmes megnyilvánulás megint Toshitól származik.

- Nem véletlenül félnek az emberek tőlem – kuncogok. Persze a perverz vigyor se hiányozhat az arcomról. Mindezek mögött egy fájdalmas emlék húzódik, de erről neki nem kell tudni.

- Akkor gyorsan kell cselekedni – motyogja Kaoru, és már telefonál is.

Visszamegyek reszkető Nióhoz. Nagyon nincs jó bőrben, a lepedője megint véres. Előszedek egy takarót. Belecsavarom.

- Mehetünk, már várnak minket – szól be Kao.

Ölbe veszem kedvencem, és már megyünk is kifele.

- Toshi, itt maradnál vigyázni Nibura? – kérdem, míg betesszük Niót a hátsó ülésre.

- Persze – döbbenten néz minket.

A kocsiban némaság borul ránk.

- Mikor fogsz túllépni azon az estén? – kérdi Kao.

- Nem tudom – sóhajtok, és tovább figyelem a kezemben reszkető Niót. – Én is ilyen állapotban voltam? – teszem fel a költői kérdést.

- Nem egészen, benned volt egy kis vágykeltő, úgyhogy nem volt probléma.

- Na persze – nevetésem száraz és keserű. Tovább simogatom összetapadt tincseit.

A kórházi szag megcsapja az orrom, és már ettől kiráz a hideg. Utálom a kórházakat, és nemcsak a fertőtlenítő szag miatt.

Az egyik orvos azonnal fogad minket, és beviszi a vizsgálóba Niót. A váróban üldögélhetünk, én idegesen tördelem, amúgy is remegő kezem.

Nagy sokára ki jön a doki.

- Szeretnék hazavinni? – kérdezi.

- Igen! – vágom rá.

- Kapott altatót, egyhamar nem fog felébredni, valamint kezeltük a sebeket. Ugye tudják, mi történt vele?

- Így találtam otthon – motyogom.

- Az átélt sokk után sok törődést és odafigyelést igényel.

- Megoldjuk – vág a szavamba Kaoru. Felnézek rá, látom, hogy aggódik, de csak a szeme villan rám.

- Rendben. Vihetik – sóhajt, és beenged minket a kórterembe. Nio párnák közé süpped, lázrózsás arcát könnyek áztatják.

- Úgy sajnálom kicsim – simogatom meg a homlokát. Nem reagál.

Kaoru segít hazavinni, és ágyba tenni.

- Holnap itthon maradhatsz, de mi próbálni fogunk – néz Toshira, aki az ajtóban toporog.

- Rendben – bólintok, és aggodalmasan figyelem tovább Nio fájdalmas ábrázatát. Pedig minél kényelmesebb pózba próbáltuk fektetni.

- Itt hagytunk – köszön el Kao, de nem figyelek rájuk.

A hajnal ágyamban talált, Nio mellettem fekszik és néz.

- Jó reggelt! – ásítók egy hatalmasat. Kikecmergek az ágyból. Halk szisszenésre visszakapom a tekintetem Nióra.

- Nem – rázom meg a fejem. – Te most ágyban maradsz, pihensz és regenerálódsz! – visszanyomom a párnák közé.

Csak halványan elmosolyodik. Na, ezt nem értem. Most erőszakolta meg valaki, és képes mosolyogni. Mindegy. Hozok neki reggelit, és még a gyógyszereit is.

Kezei remegnek, minden ujja bekötve. Nem tudja megfogni a pálcát.

- Segítek – veszem ki kezéből azokat. Érintésemre összerezzen. Mégse fél. Falatonként adagolom neki a kaját. Lassan eszik.

- Ma nem mész dolgozni? – suttogja két falat között.

- Ma nem – megsimogatom a buksiját. – Itthon maradok ápolni téged.

Halványan elmosolyodik. Erre a tettére szívem nagyot dobban. Mi van velem? Nem értem.

Délelőtt folyamán kiköltöztetem a nappaliba, hogy ne unatkozzon, ott a kanapén fekszik. Odaadom neki a távirányítót. Nézzen nyugodtan TV-t, én addig elkészítem az ebédet. Ugyan mondta, hogy nem kér, köszöni, de a gyógyszerek csak akkor szívódnak fel, ha van miben.

Szól a telefonom.

- Igen?

- Végre Kyo, a főnök keresett, de kimentettelek, azonban holnap mindenképp be kell jönnöd – darálja Kaoru.

- Oké, nem probléma.

- Hogy van?

- Már egész jól. Még mindig nem bírok rajta kiigazodni. Mosolyog. Amilyen szörnyű dolgok történtek vele, azok ellenére mosolyog. Nekem nem ment ilyen gyorsan.

- De veled nem tudtunk ott lenni – érvel. – Te a kórházi ágyon feküdtél, nem pedig otthon. Sokat számít a környezet.

- Jó, akkor holnap reggel – köszönök el.

Nio kíváncsian néz, de nem kérdez.

- Holnap muszáj bemennem. Elleszel itthon? Muszáj lesz egyedül enned, mert nem tudom, mikor érek haza. Kaot ismerve nem egyhamar.

- Rendben – bólint, és tovább néz.

- Mi van rajtam? – kérdezem zavartan.

Csak mosolyog és megrázza a fejét.

- Aranyos a kötény - böki ki végül. Értetlenül nézek vissza rá, de csak tovább mosolyog. - Nézd meg magad - mondja. Beállok a tükör elé, ám semmi különöset nem veszek észre, kivéve a női testtel díszített kötényt. Így most már értem derültségének okát.

- Talán nem tetszik? – pillantok felé, majd a hasamra teszem a kezem. - Kimondottan lapos, sehol egy deka felesleg sem - húzom feljebb a kezem, és olyan mozdulatot csinálok, mintha simogatnám magam.

Sajnos nem várt reakciót kapok, Nio falfehérré sápad.

- Nyugi – lépek közelebb hozzá összerezzen. – Csak vicceltem – mosolyogva simogatom meg a fejét. Puha tincseivel játszok. Nekem dönti fejét és, mintha dorombolna.

- Most macska, vagy kutya vagy? – kérdezem viccesen, erre fintorogva elhúzódik.

- Jaj, Nio, ne csináld! – kérem. Leguggolok, hogy egy magasságba legyen a fejünk.

Egy darabig csatázunk, hogy a szemembe nézzen, végül megunom. Az álla alá nyúlok, így kényszerítve, hogy rám emelje azokat a csodás szemeket.

- Csak vicceltem – bizonygatom. – Nem tudom mi történt veled. Akaratod ellenére nem fogom kiszedni belőled, ha szeretnéd, elmeséled majd. Sajnos a perverz vicceimről még a te kedvedért se fogok leszokni. Ez velem jár. Mehetsz másik gazdához is. Bár örülnék, ha maradnál – a végét már csak suttogom.

Átkarolja a nyakam és kapok egy puszit az arcomra.

- Köszönöm – fúrja nyakamba fejét.

- Most már pihenj – szólok rá. Elenged, visszabugyolálja magát a takaróba.