Történet vége

Ezennel el jutottunk a Házi kedvenc egy kicsit másképpen című történet végéhez. Elvileg a blognak itt vége de lehet kapok még ötletet a folytatáshoz és akkor folytatom a történetet lehet vannak még elvarratlan szálak. ha kedves olvasok találnak olyan kérdést mait még érdemes feltenni és érdemes kifejteni rá a választ egy egy fejezetben esetleg egy teljesen új történetben ami még csatlakozik az eredeti szálhoz azt szívesen várom.
Köszönöm hogy végig izgultatok velem a történetet.
Várom véleményeiteket!

Üdvözlettel: Nigayami

26. fejezet: Nibu pov

Sajnos az élet sem marad tökéletes. Nio kicsi gazdám folyton el jár mindenhova. Idegen illatok vannak rajta mikor haza jön de nem vészes megszokható és mikor haza jön mindig játszunk. Mikor ö nincs itthon Kyo gazda olyan szomorú nem is vagyok sokat a közelében inkább a kertben játszok egyedül.

Egyik este nagyon készülnek elmenni. Nio kicsi gazdám is nagyon izgatott, remélem engem is visznek. Persze lebeszélnek arról, hogy menjek, de én velük szerettem volna lenni.

Alig mennek el, máris hiányzik kicsi gazdám.

Nem tudok elmélyedni a szundikálásban mert fék csikorgás gyors ajtó nyitódás csapódás és ahogy bemegyek Kyo gazdi nagyon feszült. Nio kicsi gazdám nincs magánál. Hiába bökdösöm orrommal nem ébred fel rá. Pedig mindig kuncogva fel szokott kelni. Végül sikerül fel ébreszteni. Kyo gazda után szól. Nem értem miért ilyen szomorú, nem értem miért ilyen hisz itt vagyok. Nem vidítom fel eléggé?

Végül vacsora után megyünk aludni. Megint Kicsi gazdámmal alszok.

Unottan figyelem, ahogy Reggel elmegy iskolába, majd vissza jön aztán hazajön gazdi. Játszunk eszünk végül alvás. Az unalmas hétköznapokban hirtelen változás történik. Kicsi gazdi korábban jön haza, mint szokott.

-Gyere Nibu elmegyünk, viszünk Kyo gazdának ebédet, nem vitte el magával az övét.

Nio hozza a pórázom ezzel felvidulok és élénken követem az eseményeket. Egy finom illatokat eregető dobozt becsomagol és nyakamba akasztja a pórázom. Indulásra készen vidáman csóválom farkam.

Alig lépünk ki az utcára máris borús az idő. Egész nap sütött a nap most meg be van borulva szörnyű ez a hideg szellő is.

Kyo gazdi kapja meg az illatozó dobozt, erélyesen rám szól hogy az övé. Én egy morzsát se kaphatok belőle? Nagy szemeket meresztek rá de nem hatja meg a látvány. Ráadásul az orrom elött eszi meg. Pedig én is éhes vagyok. Nagyon is. Enni szereték belőle.

A doboz vissza kerül a szatyorba Nio kicsi gazdám pedig indulásra ösztönöz.

-Otthon te is kapsz enni – vigasztal. Az jó mert éhes vagyok nagyon is.

Az utcán kószálva egy ismerős szagot vélek fel fedezni. Nem kötődnek hozzá jó emlékek így Niot el kezdem haza húzni.

-Megyek már ne rángass.

Alig érünk haza rohanok hátra a kertbe, nincs vérszag rendben megnyugodhatok.

-Gazda? – hebegi mögöttem Nio kis gazdi.

-Az elszökött háziállatokat meg szokták büntetni – ez a hang félelmetes. Kis gazdi is fél, meg kell öt mentenem attól a kétlábútól. Morgok csattogtatóm a fogaim tudja meg hogy tőlem félnie kell.

-Takarodj innen – azzal olyat tesz amit még velem nem tettek. Megüt meg rúg és még fájdalmat is okoz. Nagyon fáj. Sírok nyüszítek Nio kicsi gazdám védeni próbál, de nem megy neki. Öt is megüti az idegen. Ismerem ezt a szagot, de mikor valami éles hasit belém menekülőre fogom. Csak az egyik bokorig jutok el. Nio kicsi gazdámat pedig el hurcolja. Nio nem sir nem hív segítségül, de ellenkezik, de aztán kap ö is és már nem ellenkezik tovább.

Félek, félek egyedül. Sötétedik és Kyo gazdi még nem jött haza.

Végszóra az ismerős kocsi meg áll a ház előtt. Nem tudok felállni, nagyon fáj minden mozdulat. Kétségbe esetten rohan ki hozzám, bevisz a házba, fáj mikor mozgat de megnyugszom hogy itt van.

Aztán beszél a zajos szörnyetegen majd kicsi csend után megint jön egy kétlábú bár öt ismerem mégis érzem, hogy Gazdi egyre idegesebb, okát nem látom a másik teljesen nyugodt. Beszélgetnek, nem értem a dolgot egy biztos, hogy kicsi gazdám eltűnt. Tudom, hogy el vitte az a gonosz kétlábú de nem tudom elmondani. Kyo gazda egész este idegesen járkál fel alá. Mikor meg virrad telefonon beszél valakivel utána elvisz orvoshoz.

A szagok eltömítik orrom és egyszerűen utálok itt lenni. Szerencsére csak egyszer voltam itt. Elalszom valami csiklandós szagú dologtól.

Mikor legközelebb felébredek már otthon vagyok nem Nio ágyában hanem a saját takarómon. Kicsit még fáj felállni, de nem zavar muszáj meg tudnom hol van kicsi gazdám.

Kyo gazda alig van itthon mindig olyan szaga van mikor hazajön mint annak a helynek ahol elaludtam. Nem szeretem ezt a szagot.

A napok peregnek egyhangúságuk hirtelen ér véget. Kyo gazda és még sok idegen érkezik. Kicsi gazdám hozzák. Örülök neki de nem engednek a közelébe. Ki zárnak a kertbe. Mérgemben több gödröt is ások, be kell jutnom, látni akarom kicsi gazdám. Mi baja van miért nem üdvözölt? Miért nem ölelt magához? Miért nem simogatta meg a buksim?

-Gyere Nibu – hiv Kyo gazdi. – Most már bemehetsz Niohoz – azzal megveregeti a fejem. Bemegyünk kicsi gazdi szobájába, csend van. Nio is alig lélegzik.

-Még nem ébredt fel – mondja Kyo gazdi. Oda ül az ágy szélére és figyeli kicsi gazdim, érzem hogy aggódik. Mellé fekszem, hátha ez vigaszt nyújt neki.

Sokan jönnek mennek a házban mégis Nio kicsi gazdám ágya mellet fekszem.

Kyo gazda végül kiküld a kertbe, ott kicsit körbe szaglászok de minden változatlan. Fehér ruhás kétlábú jön megy. Aztán végre engem is beengednek Kicsi gazdámhoz.

Nagyon nyúzott szegény. Puszit adok neki a magam módján megölel végre magához ölel. Nedves folyik végig arcán, szomorú és még jobban ölel. Annyira hiányzott.

Végig nézem ahogy lábra áll napok óta először, vajon játszani is fogunk? De nem csak a fürdőbe mennek. Elunom ezt a lassú tempót, kimegyek a konyhába a vizes edényem tele szóval jót lafatyolok.

Kicsi gazda ugyan magához tért de még nincs jól. Hiába nyalogatom sebeit nem gyógyul olyan gyorsan mint kéne. Játszani még nem tudunk, Kyo gazdi elküldött mikor a labdámmal próbálkoztam.

-Sajnálom Nibu – simogatja meg békítően a fejem – Most még nem tudunk játszani.

Szomorúan megyek a kertbe. Egyedül semmi nem olyan jó. Őrzöm a házat, hisz ez legalább némi változatosságot hoz. Nio a szobája fogja, én meg inkább a kertbe fetrengek.

Bent valami érdekes történhet és kíváncsian bemegyek. Kyo gazdi is békésebb hangulatban van, azt hiszem ideje a szeretgetés kikövetelésének. Oda megyek hozzá és jelezvén jelenlétem rá ülök lábára majd fejem ölébe hajtom. Nio kicsi gazdim végre nevet, és vele nevet Kyo gazdi is. Vidáman fogok körbe és rohanok egyiktől a másikig.

Kyo gazda végre hajlandó kijönni velem a kertbe labdázni. Nio kicsi gazdám csak a teraszig jön és ott le ül, néha neki is oda viszem a labdám, hogy eldobja. Nevetve tesz eleget kérésemnek. Élvezem, hogy visszatért az élet belé, és hogy végre velem is foglalkoznak.

Igen ők az én falkám.

Vége.

(Most már tényleg)

25. fejezet: Nio pov

Gackt gazda megint itt van. Érzem az illatát. Olyan tisztán érzem, mintha a bőröm alatt lenne. Fája sötétség. Halk léptek, nyílik az ajtó. Nem tudom kinyitni a szemem.

-Végre meg találtalak – halk kuncogás, igen ö az. Reszketek. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet.

Megérzem, ahogy végig simít meszetlen oldalamon, kezétől kiráz a hideg.

-Már ennyire vágytál az érintésemre? – búgja. Ruha susogás. Meszetlen mellkasa hozzám ér. Menekülnék, de nem enged. – Miyavi elvitt egyszer, de többet nem jön megmenteni – suttogja a nyakamnak miközben kezei újra és újra végig simítják testem. Teljesen meg dermedek. Bele harap a nyakamba, felkiáltok ez nem az a kedveskedő kis harapás.

-Ez az kiálts csak – kuncog, kegyetlen vagy Gackt. Könnyek égetik a szemem, de nem engedek. Nem akarok örömöt szerezni. Mégis ijedt kiáltás szakad ki belőlem mikor a bejáratomnál érzem ujjait. Egyszerre két ujját vezeti belém. Szétszakadok, égek. A fájdalom csak erősödik.

-Ne ellenkezz – nyalja meg arcom, nyelve tovább vándorol a nyakamra onnan a mellbimbóimra. Útközben többször belém harap, csak felszisszenek. Végre kiveszi az ujjait, tehetetlenül el ernyedek. Szétfeszíti a lábaimat és megérzem keményedését. Fájdalmasan fel ordítok, mikor belém merül. Fáj, csak fájdalom, az ami meg marad bennem. Már a csillagokat se látom. Valószínűleg a tudatom is meg válik tőlem rövidesen és igen a sötét el borit.

Pofozásra kelek.

-Térj magadhoz – szentségel felettem valaki.

Csak fájdalmasan fel nyögök, tudtára adva, hogy fent vagyok.

-Gyerünk, vedd fel. – nem ismerem ezt a hangot. Túl aggodalmas. Ki aggódna értem? Talán Kyo gazda hisz egész meg kedvelt, míg nála voltam. Nincs erőm öltözni. Aki pofonnal ébreszt, most idegesen rángatja rám a nadrágot és a pólót.

Kirángat az ágyból vagy honnan és átkarolja a derekam.

-Már megint fogytál – motyogja idegesen.

Nem látok, nagyon nagy a sötétség.

Lépcsök folyósok, majd ajtó csapódás. Kocsi hang. Megint elnyel a sötét.

-Kösz hogy kihoztad – ez Kyo hangja, de mért suttog?

-Ennyivel tartoztam a kölyöknek, különben nem kapom meg, amit akarok – nevet valaki. Ismerem ezt a nevetést, meg remegek. Ez Miyavi.

-Na mentem az én kiéhezet vadmacskámhoz – ajtó halk kattanása.

-Nio, kérlek, térj magadhoz. – hallom nagyon közel Kyo hangját.

-Kyo – mondanám, de csak egy elhaló nyögés fér ki a torkomon.

-Magához tért már? – kérdi még egy ismerős hang. Azt hiszem Kaoru.

-Már magánál van, de még nem nyitotta ki a szemét.

-Kyo – végre sikerül ki passzíroznom magamból. Nagyon ki van száradva a szám vajon mikor ittam utoljára? Egyáltalán mi az az inni?

-Itt vagyok Nio – remegő kéz fogja meg az enyémet.

-Hívjam az orvost? – kérdi valaki más.

-Víz – nyöszörgöm

-Ruki hoznál egy pohár vizet, és egy nagy adag kávét? – ez Shinya hangja.

-Persze – cipőkopogás, ajtó nyitás, zár kattanása és ujjra csend.

Még egy remegő kéz simít végig az arcomon. Anyagot érzek a szememen.

-Minden rendben lesz már – suttogja Kyo és hangja megnyugtat.

-Pontosan, hogy érted el, hogy Miyavi kihozza abból a labirintusból Niot? – szólal meg valaki. Ha a hangjából jól sejtem Kai az.

-Ezt talán ne itt – mordul fel Kaoru. Megint nyílik az ajtó.

-Itt a kávé és a víz.

A remegő kéz visszatér fel segít és számhoz kerül egy pohár.

Nagyot kortyolnék de fáj nyelni. Köhögve sikerül lenyelnem egy-két kortyot.

-Lassan –suttogja Kyo. Olyan jó hallani a hangját az aggodalmat hogy vigyázz rám.

Össze mosodik körülöttem a világ, meleg takaró puha párna egy remegő cigi füstös kéz, ami mindig visszatér, hogy meg nyugtasson rémálomból felriadva. Gyógyszert kapok, ami eltompít és elmulasztja a fájdalmat. Néha jön egy idegen, aki megvizsgál és elmondja, mit kell még tenni, hogy gyógyuljak, kapok még gyógyszert, aztán békén hagynak.

Rettegek a felébredéstől, a valóságtól, mert az szörnyű. Kyo itt van velem végig. Nem tágít, nem tesz semmit csak remegő kezével hűsíti homlokom.

A lázam lemegy napok óta először magamtól ülök fel és fogadom el az ételt amit valószínűleg Shinya készített el, mert nem olyan ízű mint Kyóé. Elfogyasztása után, Kyo kiviszi a tálcát és nem jön vissza azonnal, a hangokból ítélve telefonál. Kopog.

-Szabad – hangom rekedt mintha nagyon régóta nem csináltam volna mást mint sikítás. Kyo belép, nem jön ide mintha félne tőlem, miért?

-Gondolom kíváncsi vagy arra mi történt veled és hogy kerültél haza – sóhajt – Nem akarlak fel kavarni így szeretnék várni addig amíg magadtól kérdezel és mikor már képes vagy két lábra állni – megvakarja a fejét – Nehéz ezt mondani – kicsit még szerencsétlenkedik végül nagy nehezen a szemembe néz – Szeretném ha még ezek után is maradnál, de nem tehetem kötelezővé. Az orvos azt mondta nem sokáig vagy már ágyhoz kötve. Ha felépültél és akarsz el mehetsz, nem muszáj ebben az örült világba maradnod. – látom, hogy fáj neki, amit mond, de akkor mért mondja? Miért nem tart itt egyszerűen? Annyi kérdés száguldozik át rajtam. Végül felteszem azt ami a legjobban meg tudok fogalmazni.

-Mióta fekszem?

-Körülbelül kéthete.

-Azt hogy? – kerekedik el a szemem és áll meg egy pillanatra a világ.

-Egy hétig a korházba voltál komába. Egy hétig itt ápoltunk és körülbelül öt napja vagy magadnál.

Ezt… ezt nekem fel kell fognom…

-Ha készen állsz a nagy harcra el mehetünk a fürdőbe – mosolyog rám – Kiálts ha bármi van, a nappaliban vagyok – azzal magamra hagy.

Hihetetlen, hogy szabadultam meg? Mi történt velem? Nem fáj a testem, de a lelkem sajog, ki fogja meg gyógyítani? Ekkor egy nagy szőrös fekete valami rohan be az ajtón és felugrik az ágyamra.

-Nibu – kiáltok fel meglepetten. Össze nyalja az arcom olyan jó látni, mintha semmi baja sem lenne egyszerűen örül nekem. Átölelem és bundájába temetem arcom. Ahogy megérzem meleg testét, eluralkodnak rajtam az érzelmek, sírva, nevetve zokogok. Ölelem Nibut azt, aki még ebben a lehetetlen helyzetben is velem van. Akkor is meg akart védeni, és most is itt van, hogy vigaszt nyújtson.

Nagy nehezen fel ülök újra, el kell jutnom a fürdőszobába, de a fejem még kába. Lerakom egyik lábam, nagy levegő, akkor most jön a másik. Hűvös parketta simul talpam alá.

-Ideje fel állni – motyogom, de bátorságom elszáll. Kiáltsak Kyoért? Vagy kockáztassam meg az elesést? Nem tudom. A nyitva felejtett ajtó előtt elsétál a ház tulajdonosa.

-Készülsz a fürdőbe? – kérdezi vissza nézve.

-Igen szeretnék oda jutni – hajtom le a fejem.

-Gyere – nyújtja felém kezét. Nem úgy segít, mint a többi ember tenné, megadja a lehetőséget, hogy magamtól álljak lábra, és tegyem meg az első lépéseket. Nekidurálom magam csak három lépés az ajtó és a kéz, ami segít.

Kyo mosolyogva vár. Ellököm magam az ágytól, ingatag lábaimra állok a három lépés hamar meg teszem és bele zuhanok az énekes karjaiba.

-Ügyes vagy – dicsér meg és honom alá nyúlva segít tovább menni. Elmegyünk a fürdőszobába.

-Innen már boldogulsz? – kérdezi mikor segít leülni a kis hokedlire.

-Kérlek, segíts – arcom vörös a szégyentől.

-Akkor vedd le az átizzadt göncöket, addig bealítom a víz hőmérsékletet, majd segítek oda menni.

Teszem, amit mond és alig egy percen belül már a zuhanyzóban állok.

-A szappan a helyén, itt maradok ha szeretnéd, de nem akarok zavarni.

-Maradj – suttogom. Bólint és neki áll a fürdőszobában pakolászni. Szenvedek a szappannal, minden fáj és ugyan a sebeket csak most tudom fel mérni igazán, nem vagyok egy szép látvány.

Lemosom magamról a habot és elzárom a csapot. Kyo törülközővel vár, hatalmas egész testem befedi. Élvezem a puhaságát. Befogadóm megdörgöli a hátam és mikor nem vált ki belőlem semmit, tovább szárogat. Tiszta ruhát kapok majd vissza a szobába.

-Egy pillanatig még tudnál várni? – kérdi és az ajtóban hagy. Figyelem mozdulatait és valahogy nyugalommal tölt el.

-Na most már kész – felém tartja kezét megint megteszem azt a pár tétova lépést, és a karjába kapaszkodva vissza mászom fekhelyemre.

-Holnap mit szolnál ha a konyhában ennél? – veti fel – Érzed már magad elég erősnek hozzá?

-Szeretnék kint enni – bólintok határozottan.

-Rendben – az éjjeliszekrényen lévő gyógyszer készletközt kutat. – Ezt még be kell szedned – azzal vizet tölt és megvárja míg lenyelem a pirulákat.

-Köszönöm – pillantok rá. Meg borzolja a hajam mint ahogy mindig is, ez olyan nosztalgikus.

-Jó éjszakát – köszön el és fel áll. Az ajtóból még visszanéz némán kérdezve, hogy csukja az ajtót; végül abban maradunk, hogy csak behajtja, hogy Nibu be tudjon jönni.

Tudom, hogy nem úsztam meg, még van egy mesém, tartozom ennyivel neki és azt hiszem magamnak is.

Ki gondolta volna, hogy Kyo gazda ennyire türelmes? Azt már végképp nem tudom fel fogni, miért törődik még mindig velem, lehet sajnál? Ha meg kérdezem el kell mondanom mi történt. Megrázkódom, el akarom felejteni.

Így tértem vissza a pokolból. Már tisztán fekszem és bámulom annak a szobának a plafonját, ahol életem talán legbékésebb pillanatait éltem át. Ugyan most már emlékszem a szüleimre és a velük együtt töltött boldog pillanatokra is, de itt volt a legjobb akkor is. Itt múlt nélkül is elfogadtak.

Kyo kérte, hogy ne hívjam gazdának, hisz már nem az, inkább szeretné, ha befejezném az iskolát és próbálkoznék valamilyen színi társulatnál, nagyon jó vagyok táncban. Valamint ugyan úgy el tart mint eddig csak maradjak. Cserébe szeretné meg tudni mi történt velem.

-Visszatértek az emlékeim – suttogom végül, ez olyan hihetetlen.

-Oh – elmosolyodik – Akkor a családodra is emlékszel – azzal előszed egy dobozkát – Kaorunál néha igen hasznos, hogy ennyi mindenhez ért – félmosolya nyújtja át nekem – Ezek azok a dolgok, amiket meg tudott menteni neked a múltadból, eredetileg akkor szerettem volna oda adni, mikor úgy döntesz tovább állsz, de ez akkor volt még mikor nem emlékeztél semmire.

Remegő kézzel veszem át a nem is olyan kicsi dobozt, felnyitom és fényképek egy két emléktárgy és itt van az első macim is. Rengeteg elmék mind abból az időből, amit elfelejtettem.

-Kyo-san – szólalok meg nagy sokára, félre rakom a dobozt és felnézek az épp rendet rakó egyénre.

-Mond – nem is figyel rám, legalábbis az az érzésem, pedig már rég tudnom kéne, hogy ilyenkor is figyel rám csak a kezét foglalja le.

-Nem tudom, hogy mondjam el ami velem történt, mert nem sokra emlékszek. – nagy levegőt veszek. Kyo elém ül a fotelba és vár, nem szól közben nem követel, egyszerűen meg várja hogy magamtól kezdjek mesélni.

-Mikor korházba kerültem sok volt a balesetben szerzett sérülésem, mégis túl éltem. Mindenki azt hitte, hogy meg fogok halni és sokak szerint jobb is lett volna, hallottam a nővéreket. Nem is akartam élni. Végül jött az a gyönyörű férfi. Azt mondta Gackt-nak hívják és hogy el visz magával, csak ne szóljak senkinek és ne emlékezzek semmire, bele egyeztem. Nem akartam a múltam, nem akartam semmit csak szabadulni.

Eleinte nem volt semmi baj. Rendes volt velem, adott enni, inni segített felejteni a fájdalmat. Aztán úgy fél év után minden meg változott. Nem engedett ki az utcára, bezárt az egyik sötét szobába abba a sötét házba, ahol igazából él. Bántott, fájt, és… - elcsuklik a hangom, egész testem bele remeg az emlékbe, ahogy fájdalmat okozott. – Eleinte is volt köztünk szex, nem volt furcsa számomra hisz mindent meg kaptam tőle. A testemmel fizettem, de egy idő után fájt. – hangom egyre halkabb, ahogy beszélek fel fel villannak képek abból a sötétségből. – Aztán átjött egy másik ember is. Nem volt otthon Gackt-san így nem merészkedtem elő, szigorúan meg tiltotta. Az idegen előkereset, megvert sok csúnya dolgot vágott a fejemhez és végül kidobott egy dobozban az utcára.

Kyo bólint és fel áll.

-Mit fogsz csinálni? – kérdezem félve.

-Sajnos Gackt azok közt a sztárok közt van, aki kénye kedve szerint irányítja a médiát. Nem tudok ellene semmit tenni, legfeljebb diliházba dug. Az nem igen van ínyemre. Viszont egy ellenállhatatlan ajánlatott kapott, amit egyszerűen képtelenség visszautasítani.

Némaság borul ránk, fel rémlik egy kérdés.

-Kyo-san, hogy sikerült kihozni onnan? – teszem fel végül. Elmosolyodik, és kicsit tán meg is ijedek ettől a sejtelmes nézésétől.

-Miyavi segített ki a bajból – nagyot sóhajt, mintha valami hatalmas kő zuhanna le a válláról – Mikor észrevettem, hogy eltűntél; Kaoru volt olyan kedves és beavatott a részletekbe, így tudtam meg, hogy hol vagy. Viszont oda bejutni nem egyszerű. Az egyetlen ember, aki ki is jött onnan segítség nélkül az Miyavi. Őt viszont csak nappal lehet telefonon utolérni. Hajnalig nem bírtam el aludni, végül sikerült kagyló végre kapnom. Nehéz volt rá venni de van néhány dolog, aminek még az a papagáj se tud ellenállni.

-Mi az? - kotyogok közben izgatottan.

-Ha az ember nyitott szemmel jár a cégnél rájön néhány turpisságra, ki kivel kavar, ki ki után epedezik, stb. Egy szó mint száz, Miyavi megkapta azt amire mindig is vágyott. Gacktot.

Értetlenül nézek megmentőmre.

-Miyavi Gacktott akarta, az elmondásod alapján és a papagáj bevallása szerint ö tett ki abból a házból először és ö hozott ki másodszor is. Az ok egyszerű féltékeny volt és jobbnak látta megszabadulni a zavaró tényezőtől, az az tőled. Egyébként hálás vagyok annak a papagájnak – rám mosolyog.

-Én is az vagyok – bólintok majd félénken vissza mosolygok. Ezt a pillanatot választja Nibu arra, hogy jelezze, ő is jelen van. A nappali nevetéstől hangos. Végre otthon érzem magam és talán igazán boldog is vagyok, ebben a faramuci kifacsart világban is ráleltem.

Vége?

(Nem kell aggódni, még van egy fejezet)