21. fejezet: Kyo pov

- Nio, gyere már – morgom már a buszban ülve.

Az ajtó csak nem nyílik, és a motor is felmordul.

- Kaoru – kiáltok és megyek az ajtóhoz.

Még csak kicsit gurul a járművünk, így simán lelépek róla.

- Kyo, hová a fenébe mész? – mérgelődik Die.

Nem érdekel, visszavágtatok a benzinkúthoz, le a férfimosdóba.

A sejtésem beigazolódni látszik, mikor benyitok. Nio a falhoz szorítva áll, két suhanc magasodik fölé.

- Mondom, add ide a tárcád és semmi bajod nem lesz! – Még így, hogy háttal áll nekem is látom az önelégült vigyort a képén.

- Bocsesz srácok, de a kölyöknek velem kell jönnie – morgok és fogom magam, átvágok köztük, megragadom Nio felém nyújtott kezét és magam után húzva rángatom kifelé.

Csak akkor nyugszom meg és engedem el a kezét, mikor már a busz mondhatni nyugodt csendjében, leültetem a kanapéra.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdi Kaoru.

- Kellemetlen egyének – válaszolom a kelleténél talán zsémbesebben. Visszaülök a helyemre, Nio mellém telepszik.

Mindenkinél már borul a bili, mit tesz a szerelem. A dobos és az egyik gitárosunk már nagyon vágyik haza, csak a telefonjukon csüngnek, mikor épp nem zenélünk, vagy alszanak. Aztán itt van a vezérünk, aki már nagyon kiéhezett pillantásokkal méregeti az egyre hisztisebb basszerost. Mióta Nio rájuk nyitott Kaoru cölibátust fogadott. Nekem meg rá kellet jönnöm, hogy Nibu hiányzik, aki nélkül Nio olyan, mint egy szellem.

Már Tokyo határában vagyunk, mikor Nio hozzám bújik.

- Mi baj? – pillantok le rá. Csak megrázza a fejét, így el kezdem simogatni kócos tincseit. Homlokára téved a kezem és döbbenten kerekedik ki a szemem. Nagyon meleg. Lehet megfázott, az utolsó koncert lehet a ludas. Szabad téren volt és csak arra a majd’ három órára nem esett az eső míg fent voltunk a színpadon.

- Shinya – bököm meg a hozzám legközelebb üldögélőt.

- Hm? – pillant rám.

- Van nálad lázcsillapító kéznél? – pislog párat, majd az ölemben fekvő Niora téved a tekintette - látom meg csillanni a felismerést. Kotorászni kezd a táskájában és elő veszi a kért pirulát.

- Tessék – adja oda egy üveg víz kíséretében.

- Nio – emelem meg kicsit a fejét.

Csak nyámmog, de kinyitja láztól kicsit ködös szemeit.

-Ezt vedd be! – adom a szájába a tablettát. Pár korty vízzel leküldi, és már alszik is tovább.

Die közben odaad egy plédet. Segít köré csavarni, hátha kiizzadja, mire haza érünk.

Aggodalmasan figyelem arcát, semmi nem látszik rajta.

- Jobban is vigyázhatott volna magára – sóhajt Die, és együtt érzően vereget vállon.

- De látni akart mindent – motyogom.

Engem raknak ki utoljára, mert nem akarom felkelteni a kis kedvencem.

Végül fájó szívvel, de felkeltem Niot, mikor meg állunk a házam előtt.

- Meg érkeztünk – válaszolok a ki nem mondott kérdésre. Még látszik rajta, hogy kómás.

Becuccolunk a nappaliba, még nem törődöm a csomagokkal. Elköszönünk, és végre bezárom az ajtót.

- Nibu? – néz körül a kölyök.

- Még Kainál van.

- Menjünk el érte – kérlel. Homlokára teszem a kezem. Rendben már lejjebb ment így elmehetünk.

- Rendben – bólintok és ez a fáradt beteg mosoly meg éri, hogy most autóba üljek.

Kainál nem lepődöm meg, mikor Diet is ott találom. Hamar végzünk és megyünk haza.

Otthon Niot ágyba parancsolom, Nibut meg kizárom a kertbe, hogy lenyugodjon.

Kipakolok a táskából, a szennyesek felérnek egy nagymosással, már megint.

Egy szusszanásnyi időben, mikor a mosógép dolgozik, a ruhák már száradni vannak kirakva, benézek Niohoz.

Mélyen alszik, de nyugodt az álma. Leülök az ágy szélére. Vajon mikor vált ilyen fontossá?

Kisimítók egy rakoncátlan tincset a homlokából. Még mindig melegebb a kelleténél. Tényleg mindent meg nézett, mikor mondtam neki, hogy szabad. A technikusok csak pislogtak, mikor körbe nézet a pulton és meg vizsgálta a gombokat, aztán magyarázni kezdtek. Végül az egyik gitár rosszul szólt és Nio mondta meg a megoldást.

Van esze, ez nem vitás.

Mégis mikor lett ilyen fontos? Talán már akkor fontos volt, mikor kivettem a dobozból?

Elmélkedésemből Nibu zavar fel.

Megyek enni adni neki. És közben a ruhát is szárítóra ebrudalom.

- Nio, gyere enni – szólok be a szobájába. Csak a másik oldalára fordul. Mosolyogva megyek a konyhába. Hát a hűtő üresen kong. De még jó hogy hazafelé Kaoru mindenkinek csomagoltatott kaját.

Nio végre kiheveri a megfázását tényleg nem volt sok baja csak egy enyhén meg hűlt, amit itthon is ki tudtam kúrálni.

- Szeretném meg köszönni Kainak, hogy befogadta Nibut és még Naonak is.

- Rendben – bólintok, és össze szedjük magunkat. Kaoru úgy is mondta, hogy valamelyik nap menjek be.

Hát most felhívom, hogy benézek.

Nem lehet nagy probléma abból, ha oda állítunk eléjük és Nio szépen megköszöni a felvigyázást. Na persze meg, ahogy én elképzeltem.

Nao köszönet elfogadása helyett meghívja a belső céges buliba.

Te jó ég, hogy vigyem el úgy a buliba, hogy ne legyen semmi baja? A társaság piál és a fele csak egyéjszakás lyukat keres.

Nehéz egy este lesz és nem szabad elengednem magam mellől.

- Biztos ezt akarod? – kérdezem aggodalmasan.

- Igen – dugja ki a fejét a próba fülkéből.

- Nem a ruhára értettem, hanem a bulira – morgolódom, de mikor lehúzza a függönyt, meg lepődöm. Ugyan csak egy egyszerű farmer és galléros póló van rajta, mégis nagyon jól néz ki.

- Én is a bulira gondoltam, még nem voltam, ha meg voltam, nem emlékszem rá és szeretnék elmenni, elvégre te is meg vagy hívva rá.

Érvei meg győznek. Bár szorongva gondolok rá.

Még mielőtt kijutnánk a bevásárló központból, pár Nioval egy idős srác az utunkat állják.

- Ozashi Takumi! – nevet fel az egyik – Hol a fenében voltál eddig?

- Tessék? – kérdezi Nio teljesen értetlenül.

-Ne mond, hogy ennyire a fejedre estél a balesetben… - darálja a másik.

- Bár aggódtunk érted – szól közbe az előző, aki leszólított minket.

- Ne haragudjatok, de nem tudom, kik vagytok – szabadkozik Nio.

- Nehogy már nem emlékszel, az osztálytársad vagyok Matsuka Keisuke!

- Sajnálom – szabadkozik egyre kétségbe esettebben Nio.

- Ne zaklassátok – szólok közbe végre én is.

Döbbenten merednek rám.

- Gyere Keisuke – szól a másik békítően.

- De Higumi! – méltatlankodik még.

- Nyugi.

-Takumi ezen a számon elérsz, ha eszedbe jutunk mégis, ha nem, akkor is szívesen beszélnénk veled, nagyon rég el tűntél és most örülök, hogy egyben vagy. Ha lenyugodtak a kedélyek felhívsz? – azzal Nio kezébe nyom egy névjegy kártyát.

Döbbenten figyelem az eseményeket, persze kívül nem mutatom. Még meg várják kicsit sokkos állapotban lévő kedvencem félszeg bólintását, és elmennek.

- Tényleg nem ismered őket? – puhatolózom már a kocsiban.

- Nem tudom. – Kétségbeesetten fogja a fejét.

Mikor megérkezünk, beszáguld a szobájába és nem is jön ki vacsoráig.

A telefonjával tuti nem játszott, mivel az a nappali közepén lévő kis asztalon pihen.

Mikor kilép a vacsora felszólításomra, rájövök, hogy sírt hangtalanul.

- Na, gyere – ölelem magamhoz. Beleborzolok a hajába.

- Te nem bánod? – kérdi belekapaszkodva felsőmbe.

- Mit?

- Hogy nincs múltam, nincs jövöm?

- Ha szeretnéd, megkeressük a múltad; ha engeded, adok jövőt.

Kezeim közé fogom fejét, hogy szemébe nézhessek. Kétségbeesést, reményt és még valamit látok. Pár pillanatig még fontolgatom a felismerés, kicsit meg is lep, mert szeretett csillog benne. Ez az apró jel elég, hogy eldöntsem, ha törik, ha szakad, de meg tudom mi történt vele pontosan. És ha tudom, jóváteszem, még ha nem is én követtem el a szörnyűségeket.

Aki pedig véghezvitte ezeket, bűnhődjön, és soha többet ne nyúlhasson az én kicsimhez, az én Niomhoz.

Semmi kedvem kimozdulni. Kaoruval is inkább csak telefonon beszélek. A napok telnek és Nibu is lenyugszik, hogy meg vagyunk és nem tűntünk el.

Nio nagyon furcsán viselkedik egész nap. Végül elő áll azzal az ötlettel, hogy ő bizony fel szeretné hívni a srácot, akivel találkoztunk. Nehezen megyek bele. Végig ott ülök mellette mikor beszélgetnek, mondjuk előtte kérdezte, hogy kihangosítsa-e a készüléket, de leintettem, minek mikor úgyis megtudom a válaszokat.

Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor ragaszkodik az ottlétemhez. Ugyanazzal magyarázza, hogy eltévedne nélkülem, mégis valahol nagyon jól esik ez a fajta ragaszkodása.

A találkozó napján mégis idegesen kapaszkodik belém, amikor megérkezünk a kijelölt kávézóba. Beülünk, a srácok már ott vannak.

Eleinte Nio el sem engedi a kezem, az asztal alatt fogja, aztán szépen lassan kirekesztenek a beszélgetésből. Azért figyelek, megtudom, hogy ez a kávézó volt a törzshelyük, mert olcsó. Hogy Nio anyjának szép volt a mosolya, az apjának erős volt a karja. És az is kiderül, hogy tényleg egy suliba járnak, mert kedvencemnek is jönnek elő emlék foszlányok. Tanárokról beszélgetnek, sztorizgatnak a suliról. Végül csak eljön a búcsú ideje.

Kicsit morcosabban megyek hazafelé. Nio felszabadultan mosolyog mellettem a kocsiban.

- Mi baj Kyo? – kérdezi ártatlanul.

- Semmi – morgom, nem akarok feleslegesen vele kiabálni. Mert attól csak megijedne.

- Nem tetszett Higumi és Keisuke? – trafál bele a közepébe.

- Az igazat megvallva egyik se nyerte el a bizalmam. Ráadásul még vissza is hívtak a suliba, aminek szintén nem örülök, mert akkor ki vigyáz Nibura otthon? Valamint ki fog engem haza várni?

- De hát csak heti háromszor járnék el és nem is maradnék olyan sokáig és mindig olyan jól éreztem magam ott – érvel, mindenmellé beveti hatalmas szemeit. Ránézek, és hatalmasat sóhajtok.

- Rendben, de akkor a bulit ki kell hagynod, hisz suli lesz előtte.

- De Nao meg hívott és Kai is pedzegette – motyogja.

Tehát nem menekülök. A világ összes dobosa össze fogott ellenem? Shinya is, mikor a turnén voltunk és épp nem a telefonján lógott, Nioval beszélgetett, meg elvoltak. Valami furcsa okokból kifolyólag ezek után kaptam mindenféle fura kaját, ami Shinya szerint egészséges. És Nio főző tudománya is javult azóta. Nem tudom, hogy érte el nála ezt Shinya, de ügyes volt.

Unalmas egyedül itthon lenni, Nibu a kertet forgatja fel, Nio suliban van, én pedig végre pihenhetnék és zenével foglalkozhatnék, de most ahhoz sincs kedvem és az ötletet nem szabad erőltetni. Az sose szül jót, ha erőltetve van valami.

Ma este lesz a céges parti.

Nem akarok kiöltözni, Nionak is egyszerű ruhát készítek csak ki. Furcsa egyedül lenni és várni, hogy haza jöjjön.

Már érzem, miért örül minden egyes nap, mikor haza jövök és mért ugrál körbe.

Nio megérkezik, lefürdik, átöltözik, eszünk egy keveset, mert éhgyomorra nem akarok inni, úgy sem úszom meg az alkoholt.

- Kicsit izgulok – motyogja már az autóban ülve.

- Azok lesznek jelen, akikkel találkoztál már, csak egy kicsit illumináltabb állapotban, ezért nem örültem az ötletnek, hogy elgyere.

Az ölébe bámul. Némaság borul ránk.

Begurulok a parkolóba, kevés kocsi van itt, ha jól számolom az egész partiról, ha négyen lesznek józannak mondhatóak, hogy haza jutassák a társaikat.

Egymás mellet bandukolunk fel a megfelelő teremhez. Belépünk, a ricsaj eltömíti a fülemet. Nem szeretem ezt. Jó a srácokkal oké a piálgatás, de ez nekem sok.

Nio félénken bújik mögém. Köszönök Die-nek, aki épp Kait fűzi félúton a pult felé. Kai mikor meg lát minket, ott hagyja választottját és elragadja Niot beszélgetni.

Szerzek magamnak egy sört és leülök egy kényelmes fotelba. Figyelem a tömeget, látok ismerősöket, de nem sok kedvem van velük beszélni.

- Kyo… - hallom magam mögül Nio hangját majd tompa puffanás. Oda kapom a fejem.

- Nio! – ugrok fel azonnal és rohanok a sráchoz – Mi történt? Mi bajod?

Teste forró és rázza a hideg.

- Mi történt Kyo – térdel le mellém Kaoru. Keresem a baj forrását, de nem találom.

- Nem tudom – kétségbe eseten nézek körbe.

- A tévére pillantott fel, mielőtt összeeset volna – motyogja felettem Kai.

Meg nézem a műsort valami riport, de nem fogok fel belőle sokat. Felnyalábolom kedvencemet és már megyek is a kocsimhoz.

Nem érdekel, mit gondolnak rólam, nem érdekel mi lesz holnap, nekem most azonnal ágyba kell dugnom ezt a gyereket, különben lázgörcsöt kap.

Ennyire gyorsan még sose hajtottam haza csoda, hogy nem kapcsoltak le útközben.

Az aggodalom erőt ad, nem az ágyába rakom be azonnal, hanem hűtő fürdőt kap. Mikor lila a szája törülközőbe csavarom és csak az ágyán eldőlve dörgölöm szárazra. Felhúzok rá valami meleg ruhát és két paplan alá rejtem. Nibu közben nagyon fel akar jutni az ágyra.

- Itt maradsz és vigyázol rá – förmedek a kutyára és kiviharzok a nappaliba. Idegesen járkálok egy kicsit.

- Kyo – hallok egy elhaló nyöszörgést a szobából, azonnal ott termek.

- Mond kicsim – ülök mellé és simítok ki pár izzadt tincset a homlokából.

- Szomjas vagyok, de nem tudok felkelni – motyogja, és karjaim közé bújik.

- Hozok inni. – Megpróbálok felállni, de remegő keze ingembe kapaszkodik.

- Ne… – nyöszörgi.

- Ha nem engedsz el, nem tudok inni hozni – érvelek elég hatásosan, mert elengednek görcsös ujjai.

Konyhában sokat piszmogok, mikor a mobilom hangja zavar meg. Mérgelődve megyek a kabátomhoz.

- Igen? – szólok bele.

- Azt hiszem, tudom ki volt Nio előző gazdája – Kaoru hangja ostorként csattan, neki kell dőljek a falnak.

20. fejezet: Kai pov

Már alig várom, hogy Die haza jöjjön. Nem hittem volna, hogy ennyire fog hiányozni. De mikor még nem jártuk, akkor is ha napokig nem láttam, hiányzott.

Telefon hívásai mindig jobb kedvre derítenek. Nem hittem volna, hogy ennyire fog látszani rajtam… szörnyű, mennyire hangulatember lettem, persze ugyan úgy mosolygok és mindenkit próbálok jó kedvre deríteni, de nem mindig megy.

Reita a másik fele a dolognak. Egyik pillanatban még dúl-fúl, aztán lenyugszik és másnaposan jön be, de teljesen vidáman. Érthetetlen.

A koncert napán mindenki izgul. Reita meg kétszeresen.

Furcsa így látni, mintha az első fellépésünkre készülnénk, de nem, itt valami más motoszkál.

Másnap mikor Naohoz megyek Nibuért, észreveszem a kabátját. Nao persze kimagyarázza a dolgot, hogy nem is tudta, hogy van ilyen kabátja Reinek.

Csak rajtam nem lehet ki fogni. Ugyanis nem olyan régen Reita maga dicsekedet el ezzel a kabáttal, hogy maga terveztette, és egyedi. Ciki, de lebukott.

Nibut lerakom otthon, majd irány a munka.

A próbateremben már mindenki ott van Reitán kívül. Fél órával később ő is méltóztatik beérkezni. Természetesen az ominózus kabátban zuhan a kanapéra, magyarázkodik egy kicsit, hogy mért is késet. Na persze én meg most jöttem a falvédőről.

- Hosszú volt az éjszakád Rei-chan? – kérdezem egy sunyi mosollyal arcomon, amit szerencsére nem lát, mert épp a dobot igazgatom.

- Csak annyira, mint neked – morog vissza. Na persze, meg még mit nem.

- Képzeljétek jártam ma reggel Naonál, hogy Nibut haza vigyem. – Fent tartom a hangsúlyt, és meg várom a morgásokat, hogy figyelnek. – És egy nagyon érdekes dolgot láttam ott.

Erre már Reita is felkapja a fejét, és az ijedt, kikerekedett szeméért megérte szóba hozni a dolgot.

- Még is mit? Csaj volt nála? – kérdi Uruha, miközben gitárját hangolja.

A basszeros gyilkos pillantásától mentsen meg az ég Ruru! Ha szemmel ölni lehetne, biztos halott lenne a szőke ciklon.

- Neeeem – húzom el a kis szócskát. – Egy érdekes kabátot láttam talán hason… - ekkor egy kezet érzek a karomon, és egy erős rántással, máris a próbatermen kívül találom magam, velem szemben egy nagyon dühös Reita áll és néz.

- Ez mégis mire volt jó? – sziszegi dühösen.

Félelem nélkül nevetek, addig, míg egy ököl nem csapódik mellettem a falnak.

- Reita, nyugodj meg! – fogom meg a vállát és a szemébe nézek.

Döbbenet majd felismerés csillan benne.

- Látom már érted. Mégis mért akarod titkolni? – kérdezem csendesen.

- Mert nem akarom, hogy kombináljanak, még nem érzem késznek rá magam, még egy kicsit élvezni szeretném.

- Akkor nem szólok – mosolygok rá. Hálás pillant rám és elenged.

- Mégis jó volt az éjszakád – szúrok még oda.

- Igen jó volt – terül szét egy hatalmas vigyor a képén.

Visszamegyünk a terembe pár döbbent pillantás, vállat vonok Reita még ennyit se tesz csak vissza ül a kanapéra, és nagyot ásítva eldől rajta.

- Nem értem minek kellet be jönni koncert után – motyogja.

- Csak délutánra kellet jönni és te még így is késtél – dohog Ruki. Nos, igen kicsit morcos mióta nincs Shinya, hogy lenyugtassa. Furcsa, mert míg nem ismerték egymást pukkancs volt, most meg a lazító fürdőknek köszönhetően teljesen lenyugodott. De mióta nincs itthon Shinya, visszaváltozott azzá, aki volt. Die is rettentően hiányzik. Mondjuk én csak hangulatingadozós lettem, vagy mérhetetlenül boldog vagyok, vagy semmilyen hangulatom lesz. És akkor csak ülök és bámulok ki a fejemből.

Dieről jut eszembe, akkor ezt a titkot őrzi? Akkor talán nekem sem kellene kikotyognom… valószínűleg.

Nibu is egyre szomorúbb, bámulja az ajtót, de nem jön, akiket vár. Annyira sajnálom, és már a játék sem vonja el a figyelmét.

Diék ma érkeznek Tokyoba, ha mázlim van, akkor holnap akár még találkozni is tudunk.

Fáradtan ülök le a kanapéra, jócskán délutánba hajlik a nap. Ma csak délelőtt voltunk bent. Nem is tudom, minek járunk be fél napokra.

Gondolataimból kulcs zörgése majd Nibu rohanása ránt ki. A kutya felnyüszít, megint nem tudott megállni, de ezek után Die hangja tölti meg a teret. Pár pillanatig fel se fogom, hogy ő van a közelemben. Kicsit sokkosan emelkedem fel a kanapéról és megyek az előszobába.

- Die jól vagy? – érdeklődöm, közben felemelem a kölyköt és beviszem a nappaliba. Die követ és még káromkodik egy sort. Végig nézem, de semmi külső sérülésnek nincs nyoma, csontok sem törtek. Nibt elengedem, mire azonnal visszamegy az ajtóhoz, míg én sóhajtva leülök vendégem mellé a kanapéra. Átöleli a vállam, azonnal hozzá bújok. Hozzám jött, nem pedig haza ment, és ez annyira jól esik.

Nibut visszahívom a szobába, ne szedje szét a bejárati ajtót.

Megtudom, hogy Kyo kiakadt haza úton mert Niot majdnem elhagyták, és még volt némi gond a kis sráccal.

Nibu fejét simogatom és látom, hogy el is alszik mellettem. Már jócskán sötétedik, mire csengetnek.

Felkászálódok, és az ajtóban ott áll Kyo valamint Nio. Előbbi enyhén dúltan, míg utóbbi kicsit lehangoltan. De amint találkozik a két lélektárs azonnal felvillanyozódnak. Rég láttam Nibut ennyire örülni valaminek. Le sem lehet vakarni a gyerekről, élvezet nézni őket.

Bár örülök, hogy végre elviszi tőlem Kyo a kutyáját. Örültem, hogy itt van, nem voltam annyira magányos, mint Ruki, de mégiscsak…

Mondjuk, az éjszaka se úgy folytatódik, ahogy én azt elterveztem. Die nem támad le azonnal, hanem csak együtt alszunk. Mégis olyan jó újra hozzá bújni, érezni a teste melegét.

Fütyörészve megyek dolgozni, ami ritka esetek egyike, Die haza jött, és nekem semmilyen balesetem nem volt. Nem vágtam meg magam főzés közben, nem volt közúti balesetem, még majdnem sem. Szóval elkönyvelhetem ezt egy jó reggelnek.

Csak Ruki késik, de a szeme csillogásából látszik, hogy ő bizony nem hagyta Shinyát pihenni. Bár ez kérdéses ki nem hagyott kit. Az én reggelem is szép volt. Visszagondolva a zuhanyzásra enyhén el pirulok.

- Min jár az a kis fejed Kai-chan? – kérdi Reita szemtelen vigyorával képén.

- Semmi különösön – válaszolok egyszerűen.

Ezek után végig szívja a vérem, a kabátos eset miatt. Mivel túl jó a hangulatom, nem köpöm be.

- Mi van Kai nagyon szétszórt vagy, csak nem jó volt az estéd, és Die nem hagyott aludni? – kérdi egy kortynyi szünetben drága basszerosunk.

- Nem Reita… - sóhajtok le mondóan.

Hatalmas vigyorral az arcán néz végig rajtam, legyintek és folytatjuk. Következő lélegzetvételnél meg a ezt nyögi be.

- Akkor túlzottan kipihent vagy, mert már nem volt hozzád kedve? – Na ez már fáj, hogy lehet ilyen szemét? Ha ő így akkor én is! Nem hagyom ezt ennyiben.

Ruki szünetet rendel el, én meg a büfébe megyek le, de még az ajtóból visszaszólók.

- Látszik rajtad Rei-chan, hogy valaki minden este megrak – még mielőtt becsukom az ajtót, látom a többiek döbbent arcát, és egy „Kai, te…” felkiáltást Reitától miközben felpattan. Megérdemli, ha ő szekál engem, akkor én is szekálhatom.

A büfében eszem meg a szendvicsemet az egyik asztalnál, gyümölcslevemmel együtt, mikor fél pohár kávé landol az ingemen és egy süti a tálcámon.

- Mi a… Miyavi? – pillantok fel a székemnek közlekedőre.

- Jaj, bocsi Kai – szabadkozik.

- Semmi baj – terelem el magamról a kezét, és leveszem inkább az ingem. Még jó, hogy van alatta póló, arra legalább nem került az erős italból. A sütemény menthetetlen.

- Tényleg ne haragudj! – ül le mellém a székre.

- Semmi baj tényleg – mosolygok rá és magam mellé ejtem koszos felsőm – Majd otthon kimosom. Mi történt veled? – nézek végig rajta. – Nagyon nyúzott vagy – összegzem a látványt. Vörös szemek vagy alvás hiánytól vagy sírástól, utóbbi tipp a valószínűbb, mert enyhén fel is vannak dagadva.

- Lehet – sóhajtja és készül fel állni.

- Várj – fogom meg a vállánál fogva, és visszanyomom a székébe.

Elrohanok a pulthoz és veszek neki még egy sütit, általában attól felvidul. Olyan furcsa őt most nem bolondozni látni. Visszafelé menet figyelem, mintha nem is itt lenne.

- Tessék – teszem elé az édességet.

Döbbenten pislog, de azért neki kezd.

- Köszönöm – motyogja két falat között.

- Mond mi bánt? – kérdezek rá konkrétan.

- Hát… - kicsit elgondolkodik – Van egy kis problémám, amit nem tudok megoldani – feleli diplomatikusan.

- Szerelem? – az arcára van írva, hogy bele trafáltam.

- Hát… így is fogalmazhatunk, hogy szerelem, de inkább részemről van csak, a másik fél még csak nem is akar észrevenni.

- Tehát zenész – mosolyodom el. Egy tanulmány az arca, most minden érzelem kiül rá.

- Honnan...?

- Ha a rajongód lenne, vagy egyszerű ember, azt mondanám, nem lehet, hogy nem vesz észre – vonok vállat. – Így valószínűleg a szakmában dolgozik.

- Hát, igen, zenész, művész és még annyi mindenhez ért – álmodozva kezdi bámulni a következő falat süteményt.

-És mért nem lépsz te?

- Oh, már annyiszor léptem… - Meg vonja a vállát – Hiába.

- Na, nem lehet az olyan nehéz – veregetem vállon.

- Olyan könnyű mondani Kai – temeti arcát tenyerébe – De olyan nehéz meg tenni.

- Ne aggódj – mosolygok rá. – Meg aztán nem sokára jön egy PS buli. Csak zárt ajtók mögött. Szükség van a mindig vidám Miyavira – biztatom.

- Igyekszem – mosolyodik végre el.

Vállon veregetem, és visszamegyek gyakorolni.

Lassan mi is megyünk turnézni. Nehéz lesz itthon hagyni Die-t.

Otthon csend van, és értetlenül állok a nappaliban. A villanyt akartam fel kapcsolni, de gyertyák fogadtak.

- Szép estét! – köszön a hátam mögött Die mély hangja. Ahogy derekamra simítja tenyerét, az a fojtott vágy, ami ebben a mozdulatban van, meg borzongat.

- Neked is – suttogom. És bele simulok az ölelésbe. Hagyom, hogy elvegye a táskám, kivegye a kulcsokat a kezemből. És szépen lassan lehámozza rólam a ruhákat.

- Hová lett az inged? – kérdi kicsit döbbenten a kabátom után.

- Miyavi elöntött kávéval – motyogom, nem tudok teljesen a jelenre koncentrálni, ujjai megőrjítenek.

Kihámoz a ruháimból, és elterel a fürdőbe. Ott is gyertyák égnek, valahol andalító dallam csendül. Nem tudok tovább Miyavi és gondjaival foglalkozni, Die minden gondolatomat kitölti. Ahogy enyhén bőrkeményedéses keze végig simít oldalamon, hasamon, hátamon. Ahogy benedvesíti a szivacsot és… hogy kerültem a kádba?

Mindegy, mert jólesik feszült izmaimnak a kényeztetés.

Lehet elbóbiskoltam a mosdatás közben, mert a következőleg az ágyban térek magamhoz, és Die a combom csókolgatja.

- Végre magadhoz tértél – vigyorog fel rám és benyúl a törülközöm alá. Elvörösödöm, mikor érzékeny pontot érint, visszaejtem a párnára fejem és nyögök.

Mintha évek teltek volna el utolsó együtt töltött éjszakánk után. Egyre szaporábban kapkodom a levegőt és egyre kontrollálatlanabb a testem, minden érintésére válaszolok. Mikor szájába fogad olyan forróság önt el, alig kell pár kedveskedő mozdulat és nevét nyöszörögve elmegyek. Pihegve pillantok rá, újra mosoly játszik ajkain, és ahogy megnyalja nyelvével… Kikészít… azt hiszem ez az este is emlékezetes lesz,  akárcsak az első.

Fáradtan kelek ki az ágyból, Die még alszik. Persze, neki most pihenő idő van.

Készítek neki is reggelit, de muszáj mennem, mert nálunk nem állt meg az élet, csak mert haza jött a Dir en Grey. Bár valószínű, Ruki megint késni fog.

Nyakunkon a turné, de a főnökség úgy döntött, hogy most bizony még elmemenetel előtt buli lesz. Hát, jó képet vágunk hozzá és elmegyünk, aztán legfeljebb kevesebbet iszunk.

Bent a szokásos kép fogad, Reita a kanapén terpeszkedik, és gyilkos szemeket mereszt rám. Aoi és Uruha elvannak egymással. Ruki meg sehol.

- Jó reggelt – köszönök és megyek a dobjaimhoz.

Ruki késve érkezik.

- Kai, tegnap nem voltál valami fair játékos – mondja dorgálóan énekesünk, mire nagy szemeket meresztek.

- Miért is?

- Gyere, meg hívsz egy kávéra és elmondom. – Azzal felhúz dobjaim mögül, és egyszerűen kirángat a teremből.

- Most mi a baj? – kérdezem már az automatába dobálva az érméket.

- Reita totál kiakadt tegnap, mikor lementél ebédelni.

- Sajnálom, de kellet neki szekálnia – vonok vállat.

- Egyébként, tényleg tudod kivel van együtt? – kérdi immár más hangtónussal.

-Igen, tudom – felelem az igazságnak meg felelően, de többet nem akarok mondani neki. Így is ki fogja szedni belőlem. – De ha Reita nem akarja el mondai, akkor nem mondja, én meg nem fogok keverni. Mert nem is biztos.

Ezzel ott hagyom.

A mókuskerék forog tovább.

Die-vel kiélvezzünk minden pillanatot, amit együtt tölthetünk.

19. fejezet: Reita pov

Fáradtan kelek ki az ágyból. Bár ez így nem helyes, mert kizuhanok.

- Már megint ez a hülye álom… – mérgelődöm és visszadobom a takarómat az ágyra. – Nem hiszem el! – kelek ki magamból és bele öklözök a fekvő alkalmatosság oldalába, de ezzel csak azt érem el, hogy fájjon a kezem.

Felkecmergek és a tus alá kényszerítem magam.

Megint ott voltunk abban a nyamvadt liftben. Ott tehénkedtem rajta, érzetem ujjait arcomon, hajamon. Aztán három féleképpen végződik. Az egyik, nagyon hasonlít a valóságra. Csak a végén mikor újra elindul a lift megcsókolom tök véletlenül, bocsánatot rebegek és csak egy pofont kapok. A másik sokkal kellemesebb megcsókol, utána ott helyben magamévá teszem, mert a lift nem indul el, aztán valahogy az ágyamban kötünk ki… hogy hogyan, nem tudom, de ez az álmok világa, itt mindent szabad. A harmadik változatban én csókolom meg, ellök magától, felpofoz, elhord minden szar, szemét alaknak, és mikor kiszáll a liftből a srácok ott állnak és röhögnek rajtam. Hiába mondják, hogy csak velem nevetnek, nem hiszek nekik, na persze nagyon vicces lehet, röhög a vakbelem.

Morcosan megyek be a PS-hez is.

Kit látnak szemeim az előcsarnokban? Nao várja a liftet és közben beszélget Kaial. Nem tudom, mióta vannak ilyen jóban, de még alig pár hete úgy fújt Naora, mintha kötelező lett volna.

- Szia Rei! – köszön Kai, kicsit több élettel a hangjában. Ezek szerint a reggelt egy sms-sel kezdte. Mostanában látszik rajta, hogy mikor beszél Dievel és mikor nem.

Csak biccentek. Nao látványosan elsápad, mikor meglát és meg érkezik a lift is, hogy teljes legyen az összkép.

- Nem jössz? – kérdezi bandatársam a még mindig sóbálvány dobost.

- Nem – rázza meg a fejét. – Lépcsőzök, diétára lettem fogva – szerényen mosolyog, és már megy is a lépcső felé.

Éretlenül állok a dolgok előtt.

Nao vagy tényleg fogyózik - amit meg kell mondjak, szerintem felesleges -, vagy kerül engem, ami teljesen érthető a liftes eset óta, bár azért zavarja a csőröm a dolog.

Rossz kedvem próba végéig nem is múlik el.

Nem elég, hogy a múltkor még Dienél töltötte az éjszakát, Kai meg teljesen kikészült tőle.

- Most akkor mi van Dievel? – kérdezem mellékesen, miközben a felvonó a megfelelő emeleten kirak minket.

- Nem olyan rég indultak el – mosolyodik el. – Azt is írta, hogy ma este nem tud fel hívni, mert fellépnek. De lehet, még a nap folyamán felhív.

- Akkor megint lesz egy jó órás szünetünk – nyugtázom az információkat és levágódok a gitárom mellé.

A munka egész jól megy, gyakoroljuk a számokat, betanuljuk a megfelelő hangokat. Közben eszembe jut az a délután, mikor Kaial elmentünk inni. Korán volt még a részegedéshez, de nem hagyhattuk már szó nélkül a dolgokat. A kivesézés kelős közepébe megérkezett a két jómadár.

Nao olyan félénken pislogott végig, mikor Kai odaszédelgett az asztalukhoz. Aztán engem is észrevett, a közjáték vége az lett, hogy Kai és Die leléptek. Mi meg kettecskén ott maradtunk a sok idegennel. Nem mentem oda hozzá, Ő se tanúsított érdeklődést túlzottan irántam. Csak voltunk. Aztán megette, amit Dievel rendelt és végül elment. Ennyi. Nem léptem csak néztem a pult mögötti tükörben, ahogy eszik, mindig olyan jó kedvűen teszi ezt az egyszerű műveletet. Mintha ünnepelné a falatokat. Érdekes hasonlat, de ez jellemezi.

Ruki telefonja ránt vissza a valóságba. Szünetet rendel el és eltűnik telefonálni. Kai mobilja konokul hallgat, de a dobos csak ül és bámul ki a fejéből.

- Lemegyek a büfébe, hozok Kainak almalevet – állok fel. – Kér még valaki valamit? – nézek Aoira és Rurura, bár utóbbi nagyon behatóan vizslatja fekete gitárosunk combjainak formáját.

- Nem, kösz – villantanak rám egy mosolyt.

Lecaplatok a földszintre, útközben látom Ruki feje búbját, ahogy elsuhan a dohányzó felé.

A büfében meg Nao feje búbját látom, ahogy kirohan. Telefonon magyaráz valamit.

Meg veszem Kainak az almalevet, magamnak egy szendvicset és még valami szénsav menteset.

Visszaúton a kistárgyaló terem előtt elmenve hangokat hallok, mondjuk nem nehéz meg hallani, ha valaki mérgesen felkiált.

- Jaj, mért nem lépsz már felé? – Tora hangja tolakodik a tudatomba az amúgy nem csendes folyosón, így közelebb húzódom az ajtóhoz. Nem szép dolog hallgatózni, de menet közben enni sem.

- Mert nem tudom, hogy ő akar-e – szívem nagyot dobban erre a hangra.

- Nem értem mit tökölsz ennyit az egésszel!

- És hogy gondolod konkrétan? Álljak oda elé, hogy, „Szia szeretlek, amúgy milyen napod volt?” – csak úgy árad a keserűség a hangjából.

- Ez a basszeros lesz a halálod, vagy épp a boldogságod. Nem bírom nézni, ahogy szenvedsz!

- Nem kell nézni! – Duzzogó hangját léptek neszei követik, majdnem félrenyelem a falatot és tovább sietek.

Már a szendvics is elvesztette az izét. Szóval esélyem sincs nála? Hogy miből jutottam erre a következtetésre, egyszerű. Ha rólam lett volna szó, akkor azt saját próbatermükben is meg tudták volna beszélni. De ha csapattárs van a dologban, akkor azt a helyet kerülni kell!

Ne keverjük a munkát az érzelmekkel.

Kai rezignáltan fogadja az almalevet, Ruki még sehol, a szerelmes pár meg elhúzott. Valószínűleg felfedezni egymás testét.

- Holnap kezdődik a felvétel – motyogom.

Kezembe veszem gitáromat, de valahogy még a húrokat se akarom le fogni.

Kavarognak az érzelmeim, mérhetetlenül dühös vagyok és kétségbeesett. Nem voltam képes elé állni és megmondani neki, mit érzek iránta és elhívni egy randira vagy fordítva… Lehet, hogy más kaparintja meg azt a helyet szívében, amire én pályáztam!

Felnézek Kaira, már az asztalnál ül, és a papírjait rendezi, közben próbálja észrevétlenül figyelni a telefonját, de hiába, elég látványosan teszi mindig a kupac tetejére.

- Megnézem az új ruhákat.

Csak bólint.

A stylelist-ok ajtaján masíroznék befele, mikor Saga jön velem szembe. Na Ő az, akit nem akartam látni a mai napon.

- Hogy te mindenhol ott vagy… – morgom köszönés helyett. Sajnos nem vagyok elég halk.

- Szia Reita, minek köszönhetem ezt a kedves üdvözlést? – Hangjából csöpög az irónia és felhúzza a szemöldökét. – Nem is láttál már egy hete!

- Nekem nem hiányoztál – vonok vállat, majd mennék be mellette, de egy érdekes mondat megdermeszt.

- Nem is tudom, mit szeret rajtad, ekkora bunkóval még nem találkoztam – vállával félre sodor. Döbbenten állok és nézek utána.

Ezt nem értem. Mi a fene értelme van ennek? Most ha Őt szereti, akkor Saga mért mondta ezt?

A teremben Ruki remek hírrel fogad.

- Aoi és Ruru felszívódott…

- Hazamentek – súgja közbe Kai.

- Mindegy, a lényegen nem változtat, nélkülük nem tudjuk folytatni… – dühöng az énekes és toporzékol is hozzá – Most lépnek le, mikor nyakunkon van minden…

A mondatot, Kai telefonjának csörgése zavarja meg.

- Ez hosszú lesz, úgyhogy sziasztok – mosolyog ránk és már megy is, és felveszi. Rukira nézek. Mosolyogva figyeli a dobost, ahogy fél kézzel pakolászik és mosolyogva beszélget a vonal túloldalán lévő, valószínűleg, Dievel.

A PV forgatása sokat kivesz belőlünk szerencsére. Hulla fáradtan érek haza, nincs időm gondolkodni. Reggel álmosan kelek még nem tudok gondolkodni. Néha futólag látom Naot, de nem tudok vele mit kezdeni. Fáj, hogy bármelyik percben összejöhet Sagaval, hisz mindig ott van mellette én meg… most is rohanok és döntöm magamba az első kávémat, hogy a felvételen ne legyenek annyira karikásak a szemeim.

Napok heteké dagasztják magukat. Kétségeim álmaimba jönnek elő. Annyi féle formációban végződik a liftes megakadásunk, hogy lassan nem tudom el dönteni megtörtént-e vagy sem.

Le kéne ülnöm valakivel beszélni… Kai nem jöhet szóba, mert vagy a padlón van, vagy felette jár pár méterrel és akkor madzagot kell a bokájára kötni, hogy ne repüljön el. Ruki meg a másik fele.

Aoit és Uruhát jobb békén hagyni, most élik ki a szexuális vágyaik 99%-át.

Végül a legrosszabb megoldás mellet döntök. Alkoholtól kérek segítséget. Pontosabban veszek.

A fárasztó nap után nem hazafelé veszem az irányt, hanem az egyik bárba.

Mégis mit csináltam rosszul? Tudom már… ledöntöm az első pohár töményet, nem álltam elé és mondtam meg a frankot, hogy szeretnék vele kezdeni valamit, leginkább együtt kezdhetnénk valamit… egymással.

A lift a csetlései, botlásai mind direktek voltak?

Jó, néha én mentem neki direkt, mikor nem figyelt és kikerülhetem volna. De nem tettem; csak, hogy érezzem egy pillanatra az illatát. A beszólásaimat nem értem én sem. Mért bántam olyan lekezelően vele?

Újabb tömény.

Mint az óvodában tisztára nem?

Felrémlik Uruha döbbent arca, mikor közölte velünk, kiket látott egy bárban együtt inni. Ezt akkor se értetem és most se értem… Nao sose iszik híres antialkoholista, az egész PSC tudja. De akkor mért ült le Dievel piálni? És vajon mi történt vele a gitárosnál? És mért ment vissza hozzá? Annyi megválaszolatlan kérdés.

A sokadik kör segítség után elég bátornak érzem magam. Felállok, fizetek és távozom. Nem túl egyenes léptekkel, de kijutok az utcára.

Most elé állok és meg mondom neki, hogy szeretem. Közlöm vele, egyszerűen a képébe mondom… Nem, az nem jó, inkább térdeljek le? Áh, ahhoz túl instabil vagyok. Vagy ültessem le a kanapéra? Az egyszerűbb lenne talán, mert én se borulnék fel annyira.

Akkor megmondom neki kerek perec, szeretem. „Nao én nagyon szeretlek… már hosszú ideje”

Fogalmam sincs, hogy teleportáltam magam az ajtaja elé. De már a csengőre tenyerelve térek észhez.

Kulcszörgés, zár kattanása és egy nagyon álmos, kócos Nao néz velem szembe. Mikor felfogja, hogy én vagyok, döbbenten pislog párat.

Álomtól csillogó szemeitől kiürül a fejem, bármi, amit mondani akartam az most bugyutaságnak tűnik.

Hátrább lép az ajtóból, hát beljebb tessékelem magam. Hangosan csapódik be mögöttem az ajtó.

- Te és én – jönnek belőlem az értelmes szavak, majd neki nyomom a falnak és ajkai után kapok.

Döbbenete hamar elmúlik és ugyan olyan hévvel viszonozza közeledésemet.

Pár perc után elválunk egymástól, szemébe nézek.

- Én és te? – kérdez vissza, mire csak bólintok és újabb nyelvcsatába kezdünk.

És ekkor megcsap a meleg. Annyira, hogy térdeim meg roggyannak.

Ha Nao nem tart olyan szorosan eldőlök, mint egy krumplis zsák.

- Mennyit ittál? – kérdezi rosszallóan Nao.

- Nem tudom – vonok vállat. – Elég hamar megérkezett a segítség tőle…

- Kitől?

-A viszkitől és a vodkától – motyogom és ekkor úgy fejbe vág az elfogyasztott ital mennyisége, hogy szimplán elájulok.

Valamikor arra ébredek, hogy a gyomrom forog. Felülök és próbálok mosdót keresni. Nem otthon vagyok, de akkor is itt kell lennie egy WC-nek.

- Mi baj? – kérdezi álmosan Nao az egyik ajtóból.

- Mosdó? – szűröm a fogaim között minél nagyobbakat nyelve és mélyeket lélegezve.

- Gyere! – Hónom alá nyúl és elkísér az áhított helységig.

Kiadom magamból a segédanyagokat és még némi gyomor tartalmat.

- Most már jobb? – kérdezi, miközben a hátamat simogatja.

- Aha… – nyögöm.

Kimosom a számat többször is. Kapok egy fogkefét, hogy könnyebben menjen a művelet.

Visszatámolyognék a kanapéra, mikor Nao áttessékel a hálójába.

- Gyere, itt tudok rád figyelni – mosolyogja. Kapok egy puszit a fejem búbjára és egy meleg takarót.

Reggel fáj a fejem, de csak tompán. A nap nem vakít el mikor óvatosan résnyire kinyitom a szemem.

- Jó reggelt! – köszönt Nao hangja. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy az álom vált valóra, vagy a valóság olyan, mint egy álom.

- Szia! – köszönök kicsit bátortalanul – Öm… bocsi az éjszakáért… – szabadkozom.

- Semmi baj – mosolyog rám.

- De amit mondtam komolyan gondoltam! – ülök fel lassan.

Elpirul. Annyira aranyos így, muszáj megérintenem. Kinyújtom felé a kezem és puha bőrét tapintva olyan jó érzés fog el. Közelebb húzom magamhoz és lopok tőle egy csókot.

- Szép a reggel – mondom immár én is mosolyogva és a fejfájásomat, mintha elfújta volna valami tájfun.

- Most már nekem is szép – suttogja és kimászik mellőlem az ágyból.

Követem a mozdulatait.

- Hány óra van? – kérdezem mellékesen és próbálok visszaemlékezni milyen feladat volt meg adva mára.

- Még nincs olyan késő – feleli, de az éjjeli asztalon meg látom az órát és el szörnyedek.

- Ruki ki fog nyírni – motyogom és felkelek.

- Miért?

- Ma van egy interjú és alig két hét múlva koncert – darálom, miközben keresgélem a pénztárcám és telefonom. Minden zsebem áttúrom.

- Itt van – adja a kezembe kereset holmiimat.

- Ne haragudj, hogy rohannom kell! – ölelem magamhoz és csókolom meg. Annyira jól esik, hogy megtehetem végre. Az enyém és nem lök el magától.

- Ha végeztél, hívj fel! – kéri.

- Jó, de a számod…

- Már bele írtam – bök a mobilomra.

- Köszönöm – mosolygok rá és még egy csókot csenek. Nem engedi rövidre, mert el mélyíti.

Az óra idegesítő ketyegése riaszt fel.

- Milyen névvel? – kérdezem még a biztonság kedvéjért.

- Nao – feleli egyszerűen, kicsit meg is döbbenek.

- Akkor hívlak, amint végzek.

Még egy hosszabbra nyúlt búcsúzkodás és megyek is.

Mázlim van, még gyalog se kések el.

Mondanám, hogy a fellegekben járok, de nem teszem, mert egy realista kis hang figyelmeztet, hogy este vár engem egy beszélgetés.

Kicsit nagyon idegesen várom a munka végét. Az interjún adom a formám és jókedvem is kicsit kiengedem.

De a gyakorlás már nehezebben megy, folyton tévesztek. Nem megy a koncentráció.

- Reita, minden rendben? – kérdezi Kai, mikor Ruki elrohan a telefonjával.

- Igen, csak a tegnapi piálás betett egy kicsit – próbálom lerázni, hogy ne aggódjon értem és el is fogadja az indokom, csak néha néz kutatóan rám.

Az utolsó órákra összekapom magam és egyetlen hibám sincs.

Csiga tempóban szedelőzködöm össze és kifele menet már a telefonmemóriájából kezesem ki Nao nevét.

Amint megtalálom, már hívom is.

- Szia! – köszönök bele. – Most végeztem.

- Szia, az jó, én már itthon vagyok.

- Akkor felugrom hozzád – döntök végül.

- Várlak! – Köszönés nélkül bontom a vonalat.

Nem mondanám magam idegesnek, talán csak kicsit szedtem szaporábban a lábam, mint az átlag tempó.

Becsöngettem Naohoz.

- Szia! – köszön mosolyogva, miután ajtót nyit.

- Szia! – biccentek leveszem a cipőm. Félve közeledek felé, de nem húzódik el így puszit nyomok puha ajkaira.

Leülünk a nappaliban. Csend telepszik ránk.

- Tudom, már kérdeztem, de akkor, hogy is van ez a te és én? – töri meg a némaságot Nao.

- Hát… így… Te és én… együtt, tudod, kapcsolatban… áh, ez nekem nem megy! Nem vagyok a szavak embere. Szeretlek, akarlak, kívánlak! Mit kell ezen még bővebben kifejteni?

Döbbenten pislog, majd ölébe ejtett kezeit kezdi el fixírozni.

- Én már egy ideje szeretlek, azt hiszem, de nem mertem lépni, azt hittem utálsz vagy valami, mindig sütött belőled a lenézés. Nem tudom, mikor lett ez több mint munkatárs iránti érdeklődés. Meg fogott a személyiséged. Meg szerettettelek volna ismerni és hogy ez, mikor alakult át másba, nem tudom. A kívánlak, rész azt hiszem a szerelem hozadéka, ami normális ilyen helyzetben nem? – a végére felpillant. Szemében ott a kérdés.

- Ezentúl te beszélsz helyettem ebben a témában! – húzom közelebb magamhoz és lágyan ajkára hajolok.

Az első időszak mindig nehéz egy kapcsolatban. Főleg, ha mindent meg szeretnél tanulni, hogy mi jó a partnerednek, és mi nem. Nehezen tanultam meg Nao evési és alvási szokásait. De belejöttem. Két hét alatt nem is olyan rossz arány.

Közben persze készülünk a konccetre is. A koncert estéje nagyon jó lesz! Nem érdekel, hogy menyire leszek fáradt! Én duplán izgulok, mert nem akarom el rontani az első éjszakát. Egy-két este puhatolóztam az érzékenyebb pontjainál és van neki bővel, aminek nagyon örülök!

Az oldala csiklandós, de a hátát szereti, ha simogatják ugyan így van a hasával. A nyaka is érzékeny, de csak egyik oldalon. A füle is érzékeny. Oh, van itt bőven hely, amit kihasználhatok.

- Reita! – kiált Ruki. Feltápászkodok a fotelból.

- Mi van? – kérdezem nem túl kedvesen.

- Holnap koncert, ne most legyél paraszt! – azzal faképnél hagy.

Már csak Kai van a próbateremben.

- Holnap időbe gyere! - mondja még és már rohan is az énekes után.

Remek. Még egy este.

Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza, talán rutinból vezettem, beállok a parkolóba és megyek fel a megfelelő emeletre. Csak az ajtónál eszmélek fel, hogy a kulcsomat kell zárba illeszteni.

Nehézkesen meg történik a művelet. Ólomsúlyúnak érzem magam. Lezuhanyozok és eldőlök az ágyban.

Aludni nem tudok, túlzottan izgulok a koncert és az este miatt. Mi van akkor, ha valamit elrontok?

Áh, ezen nincs értelme gondolkodni.

Nem tudom mikor nyom el az álom.

A telefon kegyetlenül felver, amúgy se nyugodt álmomból.

- Halló? – kérdezek bele a szörnyetegbe, mikor végre meg találom a megfelelő gombot.

- Ne hallózz, hanem kelj ki az ágyból és gyere, jöttem érted! – hallom Aoi hangját.

Fáradt vagyok ehhez. Kinyomom köszönés nélkül.

Pár perc múlva az ajtó csengője kezd el zajongani.

- Megyek már – morgom és megyek ajtót nyitni.

Útközben leverek pár újságot a szekrényről. Remek még a fotelba is bele rúgtam… ez most fáj. Ide se hozhatom egy darabig a választottam, olyan disznó ól van.

Kinyitom az ajtót egy igen mérges Aoi áll előttem.

- Öltözz fel! – parancsol rám.

- Oké – ásítok és megyek előkeríteni pár ruhadarabot.

A gitáros visz a koncert helyszínére, nem tudom honnan találta ki, hogy el fogok aludni, de kitalálta.

Nem bánom, így legalább nem késtem el.

Az előkészületek ugyanúgy fontosak és minden részlet számít! A színpad tökéletes, a hangolás is hamar meg van, a sminkelés után meg jöhet a várakozás.

Aztán a koncert fergeteges és teljesen felvillanyoz.

Dübörög a zene, tombolnak a rajongók, és velük együtt mi is.

Hatalmas volt a koncert, Aoi megint elérzékenyült én elrejtem örömkönnyeimet. Örülök, mert vége, de szomorú is vagyok, mert vége. Érdekes kettőség.

Kai megint kikészítette magát. Egy segítő támogatja le a színpadról.

Az öltözőben összeszedjük a cuccainkat.

- Akkor nézzük! – jelenti ki Ruki és leülünk visszanézni a videót. Nagyon fáradt vagyok. Próbálok nem elaludni. Ruki az első, aki bealszik. Őt Kai majdnem pillanatokkal később követi. Uruha is már vígan horpaszt a második szám végére.

- Aoi – szólok a még éber gitároshoz. Meg várom míg rám fókuszál.

- Mennem kell, jó éjszakát! – köszönök el.

Csak biccent.

Nem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy Nao házához érjek. A villany fénye még kiszűrődik, szóval tutira vár.

Csengetek, pár pillanat múlva nyílik az ajtó.

Alig bírok magammal, amint meglátom, felpezsdül a vérem és az egész napos szorongásom mintha semmivé válna.

Nekinyomom az előszoba falának, mire halkan felnevet, ajkai után kapok belé fojtva a jókedvet, de nem azért mert annyira bántana, hanem mert annyira kívánom már. Erre a pillanatra vártam régóta, ma végre teljesen az enyém lesz.

Végig húzom ujjaimat oldalán majd a pólója szegéjénél elidőzöm, trükkös pólót vett fel, és nem tudom eldönteni, melyik alatt tudok hozzáférni finom bőréhez.

Számba sóhajt, ahogy hideg tenyerem forró bőrére simítom. Érzem, ahogy bennem is szétárad a forróság. Már majdnem lekerül róla a felsője, mikor ellöki magát a faltól és az átellenes oldalon kötünk ki.

Felmordulok, de csak azért, mert így még a hátát is birtokba vehetem. Nyakát csókolom végig, néhol meg szívogatva az érzékenyebb részeket, nyögéseket csalok ki belőle. Érzem, hogy a szorítása enyhül, beljebb tessékeljük egymást.

Az ajtófélfa kemény fájával az én vállam randizik, míg a kanapé sarkával Nao lába. Már ott vagyok, hogy ledöntöm a kanapéra, mikor megállít. Kérdőn nézek rá.

- Ne itt… – pihegi. – Menjünk a szobámba! – Kabátom nyakánál fogva rángat be az ajtón.

Végig döntöm az ágyon és végre meg szabadítom attól a fránya anyagtól, ami eddig elrejtette a testét előlem.

Meg csodálom porcelán fehér bőrét, tenyeremmel végig simítok mellkasán, hasfalán. Ekkor kíváncsi kezei lefejtik rólam a kabátom és pólóm. Még mielőtt messzire hajítaná a kabátom, meg kaparintom és kiveszek belőle két fontos dolgot. Ugyan utóbbit a farzsebemben tartom, de most átköltöztetem az előbbi mellé biztos, ami biztos, hisz mindkettőre szükségem lesz és reményeim szerint nem csak ma.

De hogy ne a kezemre figyeljen, csókokkal halmozom el arcát, nyakát, mellkasát.

Szerzeményeimet az éjjeli szekrényére száműzöm kézközelbe, míg nem lesz rájuk szükség.

Halkan nyögdécsel alattam, míg hasát szívogatom fürge ujjai hajamba túrnak.

- Reih… – nyöszörgi.

- Igen? – gonoszkás mosoly terül szét az arcomon.

- Ne kínozz! – lihegi. És mikor már amúgy is szépen dudorodó ágyékához hajolok, hogy a melegítő nadrágon keresztül rá leheljek, hátra vetett fejjel felnyög. Csak a hangjával olyan hatást gyakorol erekciómra, szentséges mi lesz itt még?

Eddig felhúzott térde, ismét mellettem landol az ágy matracán.

Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Leügyeskedem róla a nadrágot. Elmosolyodom fehér alsója enyhén átlátszó, nem bánom, hogy ezt vette fel, a látvány, amit így nyújt, el se tudom hinni hogy át élhetem vele. Végig nézek izzadt testén és újra lecsapok.

Kínzó lassúsággal cirógatom végig hasfalát, majd a fehér anyag szélénél játszadozom. Nao csak tehetetlenül nyög alattam élvezet nézni, hogy amit teszek, és ahogy hozzá érek, az mind ilyen fokú vágyat kelt benne.

Fogammal húzom le az anyagot, csípőjénél enyhén rá segítek, de a végeredmény ugyan az. Orrommal végig cirógatom férfiasságát. Újra felnyög.

- Reihtah… – nyöszörgi ismét, keze bilincsbe veri a lepedő anyagát, mikor végig nyalok teljes hosszán.

- Ne kínozz! – kérlel és felránt magához egy csókra.

- Nao – suttogom a fülébe mikor elenged, közben izgalmára kulcsolom ujjaim. Felnyög lassú ritmusú kényeztetésemre.

Neszt hallok, majd Nao meg rándul alattam.

- Nibu kifelé! – kiált fel és felül. Ekkor veszem észre a lábunknál szimatoló fekete valamit. Felismerem ezt a fekete szőrös dögöt. Hogy merészeli meg zavarni ezt a tökéletes pillanatot? És hogy a fenébe jutott be a szobába?

- Azt mondtam kifelé! – rivallok rá. Végre meg mozdul és kisprintel a szobából. Hangos koppanás jelzi, hogy neki ment a kertre nyíló üvegajtónak. Ekkor száll el az agyam, engem valaki nagyon nem szeret oda fent.

-Ha Kyo nem tudta megnevelni ezt a kutyát, akkor majd én. – dühöngök, és a nappali felé veszem az irányt. Így elrontani mindent! Hogy fog ez meg maradni az emlékezetében? Mindig ez a kutya lesz felemlegetve nem pedig az, amit igazán jelentenie kellene!

- Ne csináld, a mi hibánk, mi nem csuktuk be az ajtót rendesen. – marasztal Nao.

- Nem érdekel, nem hagyom, hogy egy rühes dög meghiúsítsa ezt az estét! – mérgelődöm még mindig. Nao karjai átölelnek hátulról, meztelen felső testünk összeér.

- Akkor gyere inkább, és hagyd Nibut! – súgja fülembe, mire meg borzongok csábító hangjától. - Meg mutatom, hogy kell bezárni rendesen egy ajtót - kuncog halkan.

- Remélem nem csak azt akarod megmutatni – sóhajtok és felé fordulok.

Mosolyogva húz vissza a hálóba, láthatóan és halhatóan bezárja a szóba ajtaját.

- Hol is hagytuk abba? – teszi gondolkodva ujját ajkaira. Ekkor veszem észre, hogy meztelen. Vágya már ugyan kicsit lanyhul, de azt hamar fel tudom tüzelni.

- Ott hogy, épp a magamévá akarlak tenni, lassan és meg fontoltan – súgom.

Kinyújtom a karom és mellkasára teszem. Pár lépés, lába neki ütközik az ágy végének. Egyetlen kegyetlen lökéssel végig terítem rajta. Elterül a puha anyagon. Csodálkozva néz fel rám. Fölé mászok és csókokkal halmozom le.

Háta íve, dereka, végül a csípő hajlatánál időzöm el. Belesimulnak idomai kezembe, mintha nekem lenne teremtve. Halk sóhajai egyre erősödnek. Alhasát csókolom, miközben egyik kezem már bejáratánál masszírozza az izmokat. Másik kezemmel csak azért engedem el, hogy meg szerezzem a síkosított az éjjeli szekrényről.

Bekenem a kezem, felhajolok egy újabb fullasztó csókra, hogy letereljem a figyelmét.

Egyik lába már a derekamat öleli, így kicsit nehézkes a dolgom, de még addig akarom kitágítani, míg magamnál vagyok és nem vette el az eszemet ez az alattam fekvő démon.

Belé nyomom egyelőre csak egy ujjam. De nem sziszen fel, nem is rezzen össze. Csak a szemét szorítja össze.

- Nao – hangom rekedtes és zihálok.

- Nhm… – nyögi, karjaival közelebb von magához. Ezzel elkerülhetetlen, hogy ágyékunk összeérjen. Felmordulok.

- Ezt ne – kérem, és feljebb emelem a csípőmet.

Közben még egyet csatolok, az eddig benne lévő ujjam mellé. Erre már felnyög.

Várom, míg meg szokja és újra fel fedezem a testének minden négyzet centiméterét.

Még húzom a kényeztetést, még kínzom egy kicsit. Imádom a látványt, amit nyújt. Ahogy markolja a lepedőt, ahogy fejét hátra vetve zihál fel kínálva ezzel nyakát újabb és újabb csókoknak.

Harmadik ujjamnál kicsit élesebben veszi a levegőt, de nem mutatja máshogy, hogy valamit rosszul csinálnék. Masszírozom a belső izmokat, figyelve minden rezdülését.

Alig mozgatom benne ujjaimat, csak azt veszem észre, hogy ellök magától. Megelégelte a játszadozásomat. Bontja a gumit, döbbenten pislogok, miközben felgörgeti rám az óvó eszközt. Követelőzve rándul meg vágyam. Következő pillanatban a hátamon találom magam egy éppen rám ereszkedő Naoval találom szemben magam.

- Ah – nyögök fel, ahogy teljes hosszom magába fogadja.

- Reh… - csuklik el a hangja. A kép, amit nézhetek, még annál is bódítóbb, mint az, ahogy forró melege magába fogadott. Olyan szűk, olyan forró, olyan istentelenül élvezem.

Mellkasomra támaszkodik, piheg, várjuk, hogy szokja a helyzetet és azt is, hogy én szokjam a helyzetet.

Még most se hiszem el, hogy így láthatom, ahogy álmaimban elképzeltem, de ez most sokkal jobb. Klasszisokkal.

Erőt vesz magán, felemeli csípőjét, és visszaereszkedik. Ekkor vesztem el a fejem.

Nem tudom tovább kontrolálni magam, át fordítom magunkat, rámarok csodás ajkaira és hevességemmel ellentétben egy iszonyat lassú és őrjítően nyugodt tempót diktálok. Egyik lábát a vállamra veszem, hogy minél jobban, minél mélyebben hatolhassak testébe, minél tovább fokozva az eggyé válás gyönyöreit.

Hangosan zihál, homlokára tapadnak tincsei. Gyönyörű, ahogy már lassan nem is a földön jár, hanem egy olyan kapuban, ahova én juttatom el rövidesen. Teste többször megremeg. Ráfogok férfiasságára, hangos, meglepett kiáltást csalva ki belőle.

Érzem, ahogy a gyönyör hullámai átcsapnak a fejünk felett. Nao nevemet suttogva éri el a vég, én elfúló hangon motyogom az övét mikor teste bilincsbe zár és olyan, eddig nem tapasztalt érzést okoz, hogy egy pillanatra talán még a tudatomtól is meg válok.

Mellkasára omlok és lihegünk.

Óvatosan csusszanok ki belőle, mégis fel sziszen.

- Fájt? – kérdezem, miközben fel hajolok hozzá egy csókért.

- Nem – mosolyog rám.

- Szerintem fürödjünk le – javaslom, mikor felemelkedek róla és a mind kettőnket összemaszatoló élvezetét nézem.

- Aha – pirul el egy picit. Annyira aranyos így. Visszahajolok hozzá és nyakába szuszogok. Megborzong.

Leveszem a használt gumit és a kukába dobom. Felsegítem Naot és elmegyünk a fürdőbe.

A tus alatt mindketten felfrissülünk. Nem akarok neki fájdalmat okozni, de megint meg kívánom.

- Gyere csak! – neveti és miközben hátát a csempének veti, közelebb húz magához.

Nem fogom vissza magam.

Lihegve és vizesen mászunk ki a zuhan fülkéből.

- Lehet, nem így kellet volna? – kuncogok Nao vizes és kócos haját látva.

- Kaphatsz még! – csillan fel a szeme vészjóslóan. Hagyom magam vezetni.

Visszamegyünk a hálóba és megint két vállon találom magam. De nem kell sokat várnom ismét magába fogad. Bár látom rajta, hogy ez most fáj neki.

- Várj! – kérem és fel ülök át ölelem.

- Akarlak! – suttogja fülembe és nyakamba csókol.

- Én is – mosolygok és a szemébe nézek. – De van még időnk – óvatosan meg mozdítom a csípőm. – Rengeteg időnk, amit ki szeretnék élvezni veled együtt – látom, ahogy kikerekedik a szeme és a vágy elködösíti. Lehet nem is hallotta már ezt a végtelenül nyálas szöveget tőlem, de nem is bánom.

Fáradtan megyünk vissza még egyszer a fürdőbe és mossuk le magunkat aztán vissza az ágyba és egymást ölelve alszunk el.

Folyt köv. 20. fejezettől (^_^)