4. fejezet: Shinya pov

Átkozott próba, átkozott Kyo, átkozott világ, átkozott Kyo. Mért minden velem történik meg? Mikor kezdtem jól érezni magam. Erre tessék Kyo elkezd csesztetni, hogy milyen édes kis ukés fejem van. Elegem van! Én férfi vagyok! Nem pedig uke. Vááá. Dühödten vágom be magam utána következő ajtót is. Már lent vagyok az ebédlőben. Pár igen kíváncsi tekintetet vonzok magamhoz mérges kirohanásommal, de most ez sem érdekel.

-Mi baj Shinya cica – kérdi kéjes hangon, perverz vigyorral a képén Reita.

Na már csak ez hiányzott nem elég, hogy Kyo ilyen bunkó, még idejön ez is és adja nekem a menő gyereket. Elegem van.

-Kopj le Rei-chan – vágok vissza. Kicsit elsápad.

Kérek valami gyümölcsöt. Amint meg kapom, mennék is kifele, de meg jelenik Kyo.

-Ne kezd megint – emelem fel a kezem és megint elönt a düh.

-Csak bocsi – motyogja.

Na ez meg döbbent nem szokott csak úgy bocsánatot kérni semmiért.

-Kyo, nem vagy beteg? – teszem a homlokára a kezem. De nem, a testhőmérséklete tökéletes.

-Nem – morran és lecsapja a kezem magáról.

-Jó – bólintok és körbe nézek. Bár ne tenném. Mindenki minket bámul. Remek, megint új pletykák fognak szárnyra kapni. Megint elfut a méreg.

-Visszajössz? – ráz fel gondolataimból Kyo. Csak bólintok. Kifele menet még látom, hogy Reita bandája tátott szájal bámulnak minket, amint Kyo kinyitja nekem az ajtót és előzékenyen előre enged.

Visszamegyünk a próbára. Die a telefonján prünytyög mint mostanában általában mikor találkozom vele valószínűleg szerzet valakit. De mit is csodálkozom rajta? Kyo is azért ilyen feszült.

-Szerez be egy háziállatot, akkor sokkal jobban fogod magad érezni. Nekem is ott van Miyu-chan és olyan jó érzés haza menni. Mikro üdvözöl, nagyon boldog vagyok. Lehet neked is kéne valaki, aki vár haza.

-Na persze – szusszan egy mélyet és folytatjuk a próbát.

Végre egy szünetet iktatunk be. Nem mintha nagyon pihenni szeretnék, de éhes is vagyok meg egyéb dolgaim is akadnának. Kimegyek a teremből. De mielőtt eljuthatnék a mosdóba, valaki elhasal előttem. Ijedten nézek le.

-Jól vagy – nyúlok utána.

-Persze – motyogja és továbbra se fogja fel, hogy mi van. Csak a papírt szorongatja a kezében. Aztán nagy nehezen fel néz rám. Ködös a tekintete.

-Biztos jól vagy – támogatom el a falig.

-Persze – lecsúszik a fal tövébe.

-Hol a próbatermed?

-Nem tudom – tollat vesz elő, írogat valamit a papírra.

-Egy kicsit ide adod a telefonod? – nézek rá. Remélem elég kába ahhoz, hogy oda adja.

-Persze – azzal a kezembe nyomja a készüléket. Remek. Tényleg nagyon komás. Felhívom az első számot, amit gyors tárcsázóra rakott.

-Ruki hol vagy? – kiált bele egy igen kétségbe esett hang.

-Bocsi nem Ruki vagyok, hanem Shinya a barátod itt van a PSC épületében a 14.-en. Érte tudnál jönni?

-Persze csak két emelettel lejjebb vagyok – azzal bontja a vonalat.

Hallom a liftet lemenni majd pár perc múlva nyílik is. Egy fekete hajú srác rohan felénk mögötte Reita baktat.

-Szóval ide tűntél – térdel le barátja mellé.

Reita zsebre vágott kézzel áll be mellém.

-Az énekesetek? – kérdem csak úgy mellesleg.

-Az – von vállat. De érdektelen tud lenni. Bezzeg mikor Kyoval történik valami, mi mind izgulunk.

-Tényleg, van most valakid? – kérdi hirtelen Rei. Döbbenten nézek rá. Ez most, hogy jön ide? Hisz épp az énekesét kell fel szedni a földről.

-Nincs – kerek szemeket meresztgetek rá. – Mi közöd hozzá?

-Semmi – von vállat, majd segít a csapatársának fel mosni Rukit a padlóról.

-Kai ne a telefonoddal szórakozz – pirit rá a másikra.

-Nem az enyém, hanem Rukié.

Még hallom, hogy az énekes motyog valamit.

Nem tudok a helyzettel mit kezdeni így inkább tovább lépek felette.

-Ja kösz – szól még ki a csukódni készülő liftből Reita. Csak intek hogy semmiség.

A próbának végre vége. Kimegyek a parkolóba, amikor is a dél körül látott trióval találkozom.

-Ruki, kérlek, így nem vezethetsz haza! – rimánkodik a kis fekete hajú.

-A halál istene hív engem. A halál istene énekli az utolsó dalt. – suttogja. Ezt is csak azért hallom, mert mellettük megyek el. Döbbenten kapom oda a fejem, ezt a számot ismerem.

-Mi van Shinya cica? – kérdi Reita. Csak a szememet forgatom meg és megyek a saját kocsimhoz.

De sajnos kiállni nem tudok, mert pont előttem szenvednek azzal az énekessel. Remek. Sóhajtva várom a folytatást. Persze semmi nem úgy megy ahogy én tervezem.

-Elviszel? – nyitja ki az anyós ülést Ruki.

-Hova? – tűröm, hogy beüljön.

-Bocsi – jelenik meg Reita – De egyszerűen ma nem lehet vele bírni.

-Nem baj titeket is haza fuvarozzalak? – kérdem kedvesen mosolyogva. Csak döbbenten bólintanak. Legalább nem egyedül kell elindulnom. Beszállnak.

-Hova?

Megadják a címeket én pedig a legközelebbit választom.

A hátsó ülésen folyik a vita Ruki pedig kifele bámul.

-Ano… - fordul felém a kis énekes – Te most együtt vagy Kyoval?

Meg lepetten fordulok felé.

-Micsoda? – préselem ki magamból.

-Kyo a szeretőd, ha így jobban tetszik – von vállat.

-Nem – felnevetek – Kösz abból nem kérek.

Persze csak furcsa pillantásokat kapok válaszul, de most nem fogom ecsetelni Chibink nemi életét. Azt szeretném, ha meg maradna bandán belül. Így is sok ideget meg borzongatott már vele. Nem kell…

-Mért nem a szeretőd? – kérdi hirtelen hátulról Reita.

-Mert a drága Chibinek jó négy éve nincs rendes kapcsolata – vonok vállat. Na ezt azért mindenki tudhatja elvégre a fél PSC már volt az ágyában. Vagy épp Kyo volt más ágyában, de ez lényegen nem változtat.

-Attól még lehet a szeretőd – erősködik a kis fekete hajú.

-Hogy is hívnak? – kérdezem mosolyogva.

-Kai.

-Kai-kun, azért mert egy bandában játszunk és ö a front ember, nem fogok kikezdeni vele – mosolyom továbbra is fent van de ez csak a művi fajtából való – És jelenleg senki nincs, aki meg dobogtatná a szívem, kivéve persze Miyu-chant, aki most is otthon vár.

Megérkezünk az első címhez.

-Jó éjszakát – köszön el Kai – Köszönöm a fuvart – hajt fejet nekem is.

Már csak ketten vannak és lényegesebben csendesebben telik az idő. Reita a telefonját nyomkodja, Ruki pedig az ablakon való kibámulás rekordját akarja meg dönteni.

-Megérkeztünk – állok meg a következő címnél.

-Kösz hogy haza hoztál – szál ki Reita.

-Máskor ne használjatok Taxinak – nézek még rá szúrósan.

-Aoi és Ruru leléptek – von vállat.

-Na persze – horkan fel Ruki.

-Jó ét – köszön Reita, már megy is a házhoz.

-Mért jön össze mindenkinek? – fakad ki hirtelen Ruki mellettem.

-Mire gondolsz? – sóhajtok. Tehát még a nyomorát is meg hallgathatom. Bár nem mintha olyan nagy baj lenne csak valahogy ma még nekem is nyomott a hangulatom.

-Nem véletlenül maradtunk ott kocsi nélkül – fortyan fel – Aoi lelépet Ruruval mert, hogy nekik most sürgős dugni valójuk van. Persze az nem fontos, hogy a próba még folyt, ők leléptek ez nem lenne elég, de este már nem vezethetek. És Kai is meg Rei is ittak már.

Leparkolok a háza előtt.

-Akkor mára haza vagy hozva – mosolygok rá.

Döbbenten néz rám.

-Már meg érkeztünk? – pislog körbe.

-Kevesen vannak ilyenkor már az utakon – bólintok.

Összeszedi magát és kiszáll, de még vissza hajol.

-Kösz a fuvart – mosolyog.

Csak legyintek.

Otthon Miyu-chan kitörő örömmel fogad.

Újabb napok peregnek le az idő tengerén én pedig csak játszom.

Annyira élvezet a doboknál ülni és játszani mindent bele adni. Kyo ma nagyon furcsa mintha valami nem lenne rendben otthon. Nem kérdezek rá mert akkor mindent tagadna. Kao meg unja ezt és haza parancsol mindenkit.

A parkolóban már alig van pár autó, de szerencsétlenségemre az enyémnél áll valaki.

Felismerem benne múltkori utasaim egyikét.

-Ruki? – nézek rá.

-Szia – kicsit feszeng – Öm… nagy gond lenne, ha haza vinnél megint?

Látom rajta, hogy nem szeret kérni. Ö is inkább a parancsolóbb típusból van, mint Kaoru.

-Nem – nyitom ki neki az ajtót. – Cím?

Megadja, már megyünk is. Pont útba esik haza felé oké pár utcával arrébb kell menni, de az már nem számít időben.

-Mért mindig velem történik ez? – motyogja. Mivel az ablakon bámul kifele, úgy döntök ezt nem hallottam.

Megérkezünk és nagyon lassan szál csak ki. Elgondolkodva nézek távolodó alakja után, amint a bejárat felé tart. A járása, mintha kissé bizonytalan lenne.

Az elmúlt egy hétben valahogy állandósult, hogy Ruki vár a parkolóban. Haza viszem, néha elsegítem a kapuig, valamiért nem szeret már alkonyatkor mászkálni éjszaka meg aztán végképp. Az első pár alkalom után már beszélgetünk is. Elmeséli menyire pipa a bandájára. Meg persze előkerül Reita perverz beszólásai, amihez nekem is van pár hozzáfűzni valóm. Aztán néha én is mérgesebben szállok be, de mikor kirakom a háza előtt mindig mintha jobb lenne a kedvem.

Ma kivételesen nem morog, hanem azt ecseteli, hogy menyire szeret énekelni. Csak mosolyogni tudok rajta hisz én is imádok dobolni.

-Te mit is csinálsz? – kérdezi hirtelen.

-Találd ki – kuncogok.

-Gitár? – nemet intek – A hangodból ítélve nem lehet, hogy énekes legyél, esetleg Basszusgitár? Hisz jóban vagy Reitával.

Na erre fel prüszkölök. Még hogy én jóban vagyok Reitával. Ez az év vicce.

-Nem nyert.

-Ne hogy dobos legyél – rázza meg a fejét – Ahhoz nagyon vékony vagy.

-Pedig a dob a mindenem – bólintok és elmélázva gondolok vissza a mai napra. Végtére is a felvétel jól sikerült a srácok is meg voltak elégedve és most, hogy így bele gondolok Kyo mintha egy nagyon aprót nyugodtabb lenne. De ma úgy el rohant mintha valami halaszthatatlan dolga akadt volna, holnap meg nem kell bemenni és még csak nem is tud róla. Uh fel kell hívnom, hogy ne kapjon agyvérzést.

-Bejössz egy kávéra? – kérdezi hirtelen Ruki.

-Nem iszom kávét, köszönöm – mosolygok rá.

Csak hökkenten néz rám.

-Akkor teára – von vállat.

-Azt elfogadom – bólintok. Kiszállok és követem.

Már nem ismeretlen az út az ajtóig bár még nem engedett.

Teljes a káosz. Csodálkozva nézek körbe.

-Bocs a rumliért napok óta nem alszom jól.

-Nekem általában segíteni szokott egy nyugtató fürdő.

-Próbáltam, akkor meg a csönd zavart.

Leülök a konyhaasztalhoz, míg Ruki feltette a vizet forrni.

-A konyha meglepően tiszta - jegyzem meg. -Sehol sincsenek mosatlanok.

-Nem szoktam főzni - támaszkodik neki a pultnak, egyenesen szembe állva velem.

-Egyébként Reita egyáltalán nem a barátom – terelem a témát.

-Akkor mid? Hisz nagyon jól kijöttök egymással.

-Na persze – megint csak elkapnak a múlt emlékei – Volt egy fotózás kivételesen bent a cégnél. Ki kellet rohanom valamiért, már nem is tudom miért. De sikeresen neki mentem valakinek. Persze rögtön lánynak nézet. Akkori kinézetemet tekintve nem is csodálom de kicsit fájt azért. Így ismerkedtünk meg. Aztán többször találkoztunk. Segítettem neki mikor kiakadt valami miatt. Végül a cukkolás maradt meg. Fő a víz – mutatok a teáskannára. Ruki zavartan pislog párat.

-Oh – nyögi és készíti a teát.

-Reita érdekes egyén – motyogja miközben helyet foglal.

-Az – bólintok.

-Egyszer azzal jön, hogy de formás a fenekem, másszor meg azzal, hogy mi a fenéért nem vagyok képes kis nyugalmat találni.

-Ha a csendes lazító fürdő nem jött be mért nem próbálsz egy kis zenét is becsempészni olyan halkat, hogy alig halljad. De ott duruzsoljon. A különböző fürdősókat is ajánlom.

-Lehet kipróbálom – von vállat.

-Ha gondolod, holnap elmehetünk venni néhányat, hogy kipróbáld, nekem szünnapot adtak.

-Nekem van próba.

-Ha gondolod utána elmehetek érted, nagyon ramatyul festesz.

-Kösz – mérgesen néz rám.

-Sajnálom – biccentek felé és belekortyolok a teámba – Oh – csodálkozom el. – Ez finom – ízlelem tovább a gyümölcsök aromáját.

-Ez legalább megy – morogja.

-Nem csak ez - csóválom meg a fejem, és egyenesen a szemébe nézek. - Különleges énekes is vagy... persze nem olyan jó, mint Kyo - jegyzem meg halkan. - Azért mégis csak a banda az első. - mosolyodom el. - A halál istene hív engem, a halál istene énekli az utolsó dalt... hogy folytatódik a dalszöveg? - könyökölök az asztalra, és támasztom meg a fejem.

-Az ember letérdel a sárban, és néz "döglött hal szemekkel" - mondja, és leül velem szembe. - Mint egy megformálatlan és undorító esdeklés. Nem tud mentsvárat teremteni a pokolban.  Csak eddig van meg.

-A halál istene... ki ő?

-Most megfogtál - mosolyog rám. - Még nem tudom, hogy lesz tovább.

-Elénekled majd nekem? - kérdem.

-Miért? Gyakori vendég akarsz nálam lenni, míg kész nem lesz?

-Meglehet. Ha továbbra is taxinak használsz…

-Kérlek – sóhajt és meg masszírozza a halántékát.

-Kössünk egy megállapodást! Vállalom a taxi szerepét, cserébe... Cserébe mondjuk, akkor jöhetek ide, amikor csak akarok, természetesen, amikor itthon vagy.

-Benne vagyok!

Ebben maradunk és végül a második tea után haza indulok.

Kyot reggel sikeresen felébresztem, hogy még véletlenül se menjen be. Hiába szeretném meg tudni milyen kis kedvence van. Nem engedi leráz azzal, hogy még nem szokta meg. Elhiszem, hogy nehéz lehet Kyot meg szokni. Még néha az én birkatürelmem is kikezdi.

Egy kicsit Miyuzok, hogy ne érezze magát egyedül meg fürdetem. Játszunk és végül úgy döntök itt az ideje bemenni a PSC-hez.

-Ne haragudj Miyu-chan, de most úgy érzem, tudok segíteni valakinek.

Kicsit szomorú, hogy itthon hagyom, de majd kárpitlom valamivel.

A parkolóban állva már csak azon lamentálok, hogy fel menjek vagy sem.

Fel megyek. Már alig vannak bent. Ruki ennyire munka mániás? Ha jól emlékszem Reita néha panaszkodott ilyenre főleg mikor meg próbált összejönni valakivel.

A próba terem előtt várok egy picit hang nem szűrődik ki. Lehet hogy már elmentek. Oh mért nem kértem el a telefon számát?

-Shinya? – halom meg a nevem. De meg fordulni nincs időm, mert valaki belök az éppen nyíló ajtón.

-Ruru mi a jó büdös francot csinálsz? – hallok egy igen dühös kiáltást magam alól.

-Ruki? – nézek végre magam alá.

Sikerült el hasalnom és magammal sodornom valakit. Jelenleg a próbaterem földjéhez szegezve őt.

-Bocsánat – kecmergek fel Rukiról. Az énekes még üvölt egy versztát az atrocitás okozójával név szerint Uruhával.

-Akkor mehetünk? – nézek a vörös fejel fújtató énekesre.

-Mi? – fordul hozzám döbbenten.

-Úgy volt megbeszélve, hogy ma ellazítalak – felelem mintha mi se lenen természetesebb.

-Vidd minél gyorsabban – fogja könyörgőre Reita.

-Viszem is – mosolygok rájuk, erre döbbenten néznek vissza. – Gyerünk Ruki, menjünk, különben bezár a bazár – azzal már megyek is.

-Hé várj meg! – kiált utánam.

Csak a kocsinál ér utol.

-Nagyon görcsös vagy Ruki – sóhajtok és kinyitom neki az ajtót. Beszáll, de nem szól semmit.

Vásárlás közben csak néha szólunk egymáshoz. Persze a választás nehéz volt csak egy kicsit válogatós. De persze ez nem probléma, csak tudjon választani is.

Végül a döntésképtelenség győz és többet szeretne kipróbálni.

-Akkor most már csak az hiányzik, hogy ki is próbáld – ülünk vissza a kocsiba.

Elfuvarozom hazáig.

-Akkor segítesz? – néz rám nagy szemekkel. Tisztára mintha Miyut látnám.

-Persze.

Bevisszük új szerzeményeit a fürdőbe.

-Válogass zenét – bök a hifire.

-Klasszikus? – nézek végig a polcon lévő CD halmokon. Végül csak találok nyugtató zenét látszik, hogy nem sűrűn használja vagy inkább sose hallgatta, még a csomagolás is rajta van.

Beügyeskedem a lejátszóba és elindítom fel csendül a hegedű és a nagybőgő kellemes dallama.

Bekukkantok a fürdőbe Ruki már csak egy száll boxerben vizslatja az egyre telő kádat.

Kiveszem a kezében lévő sót. Meg szagolom.

-Nem, ez most nem jó – a zacskóból előveszek egy másikat. – Neked most lazítás kell.

Bele öntök némi sót a vízbe és meg keverem.

-Gyerünk – intek neki. Nem veszi a lapot csak áll és bámul rám. Visszafordulok a vízhez. Hőmérséklet optimális, a só mennyisége is eléggé habzik is.

-Mire vársz még? – kérdezem és tüntetően el fordulok tőle. Hallom ahogy bele mászik a vízbe. A zene is kicsit erősödik.

-Kicsit meleg – motyogja.

-Az nem baj, most csak figyelj a zenére – kérem, elhelyezkedem az oda készített kis széken. Hátra döntöm a fejét. Le hunja a szemét. Óvatosan masszírozni kezdem a homlokát, arcát. Áttérek a nyakára vállára. Benedvesítem az ujjaimat és vissza. A hab már múlik mikor feltűnik az alany elaludt.

-Ruki, ne aludj – ébresztgettem.

-Mi? – nyámmogja.

-Elaludtál a kárban.

-Mi? – kipattannak a szemei és azonnal fel ül – Menyit aludtam? Oh el fogok késni!

-Nyugalom – húzom vissza. Vonakodva nyúlik el újra a kádban.

-Menyi az idő?

-Csak pár percet aludtál – biztosítom. Nagyot sóhajt és megpróbál megint ellazulni.

-Itt hagylak, hogy meg mosakodhass, eleget áztál – állok fel újabb fél óra elteltével.

Kimegyek a nappaliba, leállítom a zenét és vissza rakom a kupac legaljára.

Ruki komásan érkezik meg.

-Azt hiszem nagyon álmos vagyok – ásít egy hatalmasat.

-Akkor sikerrel jártunk – bólintok – Jó pihenést – veszem a táskám és mennék.

-Remélem máskor is megismételjük – fogja meg a karom.

-Ha szeretnéd – bólintok.

-Köszönöm – nyom egy puszit az arcomra és már el is tűnt a hálószobájában.

Döbbenten állok még egy kicsit. Telefonom csörgése ránt vissza a valóságba.

-Igen? – veszem fel.

-Szia hallom Rukinál kötöttél ki – nevet bele a készülékbe Die.

-Most jövök el – csukom be magam mögött az ajtót – Egyébként honnan tudod?

-A drágaságom mondta – kuncog.

-Szóval még is csak sikerrel jártál?

-Még csak az életébe engedett be az ágyába nem – sóhajt halok majd egy kiáltást.

-Akkor nem is zavarok – bontom a vonalat. A hangokból ítélve egy vita előszelét hallhattam.

Rukival az ellazító fürdök lassan a minden napjaim részévé válnak. Volt hogy fel hívót menyek be a próbára, mert több ideig marad bent és ne lent keljen várnom. Persze a csapata nem nézte jó szemmel, hogy ott ülök keresztbe tett lábakkal és figyelem őket. Valószínűleg tudtak mindent mi történik Ruki körül. Mert igen is nyugodtabb kiegyensúlyozottabb lett

-Ruki hol a boróka? – szólok ki a konyhából.

-Öm… - be lép mellém – Azt hiszem itt – nyit ki egy szekrényt és ténylegesen ott vannak a fűszerek.

Na igen a vacsora készítés is hozzá tartozik a lazító fürdőhöz. Így telnek a napjaink és hiába próbálok kiszedni Kyoból valamit csak annyi sikerül, hogy kiakad, hogy nem tud mit kezdeni a félős kiskutyájával akiről kiderült, hogy rottweiler.

Ugyan Toshi és Kao összevesztek, de ez a kedvemen nem ront. Mert drága kis Chibink boldog. Nem tudom honnan szedem, de sugárzik, ugyan gondterhelt, de attól még boldog.

Újabb fárasztó nap, újabb próba.

Haza érkezésemkor Miyu-chan kitöröm örömmel üdvözöl. Jászunk egy kicsit és adok enni neki és mivel még van egy kis időm és kedvem is hát sétálok egyet.

Sajnos az nem volt bekalkulálva, hogy leszakad az ég.

Az ismerős utcára érkezve hirtelen ötlettől vezérelve becsöngetek az egyik házba. Na nem kell félni nem ment el az eszem. Ugyanis itt lakik Ruki.

-Mi v… Francba! Gyere be gyorsan – rángat be a küszöbön és kicsukja az esőt a széllel együtt.

-Ha lehet élnék a vendég szeretetteddel – nézek végig csöpögő mivoltomon.

-Menj gyorsan, tusolj le, mielőtt meg fázol – terel a fürdő felé.

A meleg víz ténylegesen jól esik most nem kéne egy megfázás. Lassan jönnek megint a koncertek sora.

-Köszönöm – biccentek felé miközben kilép a fürdőből.

-Sajnos csak kisebb ruháim vannak – int a már oda készített kupachoz.

Ledörgölök magamról miden vízcseppet és végre száraz ruhába bújok. Jaj de kellemes.

Ugyan kicsit kicsi a melegítő, de ha lejjebb tolom még így is kényelmes.

-Oh – nyögi Ruki mikor meg lát.

-Mi történt? – nézek magam köré. Majd hirtelen fel fogom, hogy engem néz. – Csak nem tetszik a látvány?

Reakciója tökéletes. Elpirul, mit pirul, vörösödik.

-Na hagyjuk – legyintek és levetődöm a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedem és már jön is a kellemes teázás némi film nézéssel.

-Ez remekül sikerült – ízlelgetem.

-Ma hogy mész haza?

-Szerintem nem áll el egy hamar.

-Akkor itt is maradhatsz! – és már rohan is, ágyneműt szed elő.

-Kösz.

Végre visszatér mellém. Jó ez a kis csend. Önkéntelenül kezdem el simogatnia kézfejét, ami mellettem pihen a kanapé fehér huzatán. Nem rántja el a kezét ez jó érzéssel önt el. Másik kezemmel az arcához érek, ő felnéz rám. Megigéz a tekintete, közelebb hajolok hozzá, alig pár centire megállva ajkaitól. Engedélyre várok, közelebb hajol össze érintve ajkainkat. Azt hiszem a csókot az édes bizonytalanság és harciassággal jellemezném. Egyszerre voltunk bizonytalanok, és küzdöttünk az irányításért, amiben Ruki maradt alul. Még éreztem a tea ízét a szájában, csaknem eszemet vesztettem a csókjától. Ez biztos énekesi jellemző lehet, mivel Kyo is pokoli jól tud csókolni. De itt most nem Kyo az, aki átöleli a nyakam, hanem Ruki, derekánál fogva húzom még közelebb magamhoz. Milyen törékenynek tűnik a teste, akár össze is roppanthatnám, ha akarnám, de nem fogom. Továbbra is magamhoz vonva dőltem hátra, húzva őt magamra. Döbbenten belenyög a csókba.

-Szerintem itt álljunk meg – pihegem elválva ajkaitól.

-Miért?

-Nem akarok olyat tenni, amit meg bánnánk később – simogatom meg az arcát. Csalódottan fekszik tovább rajtam. Ez nem jó megérezheti gerjedelmemet.

-Én nem bánnám meg – szusszan morcosan.

-Ha szeretnék valamit, akkor is több kellene egy csóknál – ellenkezem és fel ülök. Még nem ereszt befészkeli magát az ölembe.

-Ruki kérlek…

-Taka-chan – szól közbe.

-Tessék?

-Hívj Taka-channak – átkarolja a nyakam. – Uruha azzal szekált egész nap, hogy mióta nem ők hoznak haza, mintha meg nyugodtam volna. Erre én bolond meg említettem a lazító fürdőket. Rögtön azzal jöttek, hogy biztos a fenekem kell neked.

-Hm – elgondolkodom. – Igen a feneked tényleg formás – simítok végig az említett területen. Megremeg a karjaim közt – De hogy csak az kelljen az nem az én műfajom. Tudom mi sokak véleménye a bandáról, de hiába vagyunk nap mint nap együtt azért nem vettük fel egymás szokásait ugyan úgy külön egyéniségek vagyunk.

-Hát… - látom, hogy elbizonytalanodik.

-Én szeretek várni, míg a partneremtől érzelmeket is kapok, nem csak testet.

Döbbenten néz rám. Lassan kimászik az ölemből.

-Tényleg nem hasonlítasz Toshira – nyögi ki.

-Oh Toshira szeretnék a legkevésbé hasonlítani – kuncogok.

-Miért?

-Köszönöm kihagynám, hogy Kaoru minden este dühöngjön és rajtam töltse ki a feszültséget.

-Kaoru ennyire durva?

-Nem dehogy – legyintek – Csak vannak reggelek, mikor látom, hogy Toshi nem szívesen ül le.

Visszamélyedünk a tea kortyolgatásába. A filmnek vége, ideje aludni menni.

-Jó éjszakát – köszön el Ruki.

-Neked is – adok egy puszit a homlokára. Kicsit meg lepetten, és édesen elpirulva megy be a szobájába.

Nehezen jön álom a szememre.

Reggel Ruki mosolygós arcára ébredek.

-Édesen alszol – közli és átlejt a konyhába.

Reggeli közben nem igazán szólunk egymáshoz.

-Bevigyelek? – kérdi két korty kávé között.

-Köszönöm, ha lehet – bólintok.

-A tegnapi ruháid már meg száradtak.

-Remek a próbateremben, pedig át tudok öltözni. – gondolkodom hangosan.

Reggeli után, már mehetünk is.

Valamiért most zavar a csend. Nem említi a tegnap esti csókot olyan mintha meg se történt volna és csak álmodtam volna az egészet.

-Köszönöm, hogy befogadtál estére – köszönök el tőle a parkolóban.

-Nem volt probléma – legyint és megyünk a saját próbatermeink felé.

3. fejezett: Kyo pov

Kyo pov:

Kaoru kihív egy kávéra. Napok óta egyre furcsább.

- Megtaláltam a kis Niódat – dől neki az automata melletti falnak.

-Hol?

-Az eltűnt személyek listáján – döbbenetemet látva folytatja –, a szüleivel autóbalesetet szenvedett, a két felnőtt azonnal meghalt. Niónak pedig nyoma veszett a kórházban. Se dulakodás, se semmi, még csak az se, hogy ott lett volna. Az egyik ápoló beszámolója szerint a baleset után két nappal tűnt el éjszaka. Senki nem látta, hogyan mehetett ki az épületből. Ami a legfurcsább az egészben, hogy mikor benyitottak a kórterembe az steril volt, mintha senki nem feküdt volna ott két napig.

Megborzongok.

- Akkor elvitték?

- Senki nem tudja.

- A szülök rokonai?

- Van egy nagynénje. De nem jöhet szóba, ugyanis korházban volt, mikor meghalt a húga idegösszeomlást kapott, ikrek voltak. Az apja árva volt és artista.

- Akkor legalább tudjuk, honnan van a tehetség – somolyodom el.

- Még mindig nem támogatom az ötletet.

- De megkedveltem.

- Kyo.

- Most mi van? Én nem csinálhatok örültségét?

- Épp ez az, te mindig, azt csinálsz!

- Menjünk vissza, mert már biztos aggodnak, hogy nekem estél a wc-ben. Vagy fordítva – vigyorodom el.

- A korát illetően viszont nem hazudott – indulunk vissza.

- Akkor tényleg húsz. Még fiatalkorú.

- Csak ne legyen baj belőle – morog még egy kicsit. De már nyert ügyem van. Nem fog beleszólni.

- Viszont – megállítom az ajtóban –, még papírokat kéne neki szerezni. – Majd hirtelen magamhoz rántom, és megcsókolom. Persze megdöbben, de aztán nyelveink csatájában győzedelmeskedve, vigyorogva húzódok el.

- Akkor ezt elintézed nekem. – Perverz vigyoromat le sem tudom törölni a próba végéig.

- Kyo, nem vár a kis kedvenced? – kérdi csípősen Toshi.

- De már nagyon vár – nevetem el magam. Azt a féltékenységi rohamot, amit levágott a basszeros, az mindent megért.

- Ezt még megkeserülöd – suttogja a fülembe Kao, mikor elmegyek mellette.

- Alig várom – csapok a fenekére.

Toshi dühödt kiabálásával hagyom ott a bandát.

Megint csak nyűgös Toshi, és egy karikás szemű Kaoru fogad a próbateremben. Die mintha valaminek nagyon örülne. Shini, hát ő Shini, szóval semmi nem látszik rajta.

Persze, mintha mi se történt volna, folytatjuk a gyakorlást. De azért látom, hogy Toshi néha kicsit félve nézi Kaorut, mikor az nem figyel rá. Lehet meg enyhült végre?

Die a kis akcióm után felhívott, hogy köszöni, de nem kért lakótársat. És hogy oldjam meg, de minél előbb, ugyanis vendége lesz nemsokára.

Persze egy kicsit még hagytam, had egye a penész Toshit, úgy is mindig fent hordja azt a nagyon csinos noziát.

De most, hogy már érdeklődik, mi van Vezér-samánk karikás szemei mögött, úgy döntöttem, itt az ideje lépni.

Telefonom csörgése kicsit megrémít. Nio hív. Vajon mi baja?

- Mi baj? – hívom vissza azonnal.

- Nibu – elcsuklik a hangja. Zokogást és nyüszítést hallok.

- Sietek – azzal lecsapom.

- Mi történt Kyo? – hallom magam mögött Shinya hangját.

- Bocsi, de most rohanok.

Azzal már futok is a kocsihoz.

Tövig nyomom a gázpedált, még jó, hogy a kései órának hála alig vannak az utakon. Rekord sebességgel érek haza.

Nio kint térdel a kapu előtt. Karjaiban ott fekszik Nibu.

- Mi történt? – kérdem, miután végre kiverekedtem a kocsiból.

- Egy férfi – szipogja Nio. – Jött gyors autóval, és elütötte, én a postáért jöttem ki, és akkor Nibu kiszökött – itt megint zokogásban tör ki. Ráborul a még mindig nyüszögő kutyára.

- Gyere – nyúlok a kutya alá. – Bevisszük a kórházba.

Berakom a kocsi hátsó ülésére, és Niót is beültetem mellé.

A legközelebbi állat kórházhoz hajtok. Még van ügyelet. Fogadnak minket. Az orvos persze azonnal kezelésbe veszi Nibut.

Nio teljesen magába zuhanva ül a váróban. Viszek neki automatás forrócsókit. Elveszi, de nem iszik bele, remegnek a kezei, lábai.

Csörög a mobilom.

- Tessék – morranok bele. Felállok, és odébb sétálok.

- Kyo, hol a francban vagy? – szól izgatottan Kaoru.

- Kórházban.

- Mi? Hogy kerültél oda?

- Jaj, hülye, nem én vagyok befektetve, hanem Ni… Nibu – fogom halkabbra a hangom.

- Mi történt? Itt vagyok a házad előtt, a kiskapu tárva nyitva, előtte véres a kő.

- Nibut elütötte egy autó.

- Hogy került az utcára?

- Nio kiment a postáért, és akkor szaladt ki az utcára.

- Elnézést – szól a doki a még mindig reszkető Niohoz.

- Igen – pillant fel.

- Bocs, Kao, mennem kell – leteszem, és már ott is termek.

- Maguké a kutya?

- Igen – bólintok.

-Nos az életveszélyen túl van, még épp időben beértek vele. Hogy történt?

-Ki… kinyitottam az ajtót – suttogja Nio. – Előtte játszottunk, így kicsit izgatott volt. Nekem ugrott hátulról, kidöntött az ajtón, és kicsúszót az útra. Ott ugrált össze-vissza, szaladgált, hiába hívtam – elcsuklik a hangja, könnyei megint végigfolynak arcán. – Aztán jött egy kocsi – tenyerébe temetkezik, és némán zokog tovább.

-Mi lesz Nibuval?

-Az oltásokat is megkapja, és pár napig gipszben lesz a jobb hátsó lába, vissza kell hozni majd két napon belül. Fájdalomcsillapítót írtam fel, ettől kicsit kába lesz. Pihentetni kell.

- Nio úgy is otthon marad vele – bólintok.

- Rendben – odaadja a papírokat.

Nibu még kába a gyógyszerektől, így gond nélkül kerül be a kocsiba. Otthon Kaoru vár dühösen.

- Mi a frász van veletek? A járda csupa vér – bök a már vizes kövezetre.

- Nibut egy kocsi elgázolta – halászom ki a hátsó ülésről a kutyát. – Nio még mindig nincs magánál a sokk miatt.

Kaoru kihalássza a srácot is. És betámogatja a nappaliba.

Nibut lefektetem Nio szobájában. És mikor kijövök, azt látom, hogy Kaoru döbbenten figyeli Niot, amint az még mindig zokog.

- Mi baja?

- Ha jól sejtem – intek, kimegyünk a konyhába. – Azt hiszi, hogy ő tehet a dologról – sóhajtok, és matatni kezdek a hűtőben

- Miről?

- Hogy Nibu megsérült – dühösen becsapom a hűtő ajtaját, és vágom be a mikroba a tegnapi maradékot.

- Mért vagy dühös?

- Mert nem vagyok képes bezárni egy rohadt kaput.

Némaság borul ránk.

- Mindig némán sir?

- Álmában nem.

- Álmában?

- Mióta együtt alszunk nincsenek rémálmai – vonok vállat.

Teritek három személyre.

- Ma itt alszol?

- Ha nem baj, hála neked Toshi kirakott a lakásból.

- Nem is értem, miért – vonok vállat.

- Eddig Dienál húztam meg magam, de hozzá ma csaj ment.

- Oké. – Amint kész a teríték és a meleg kaja is az asztalon. – Nio! – kiáltom el magam. Pillanatokon belül megjelenik a konyha ajtóban. Kisírt szemei szörnyen néznek ki. Némán ül le a helyére, és megvárja, míg mi is nekikezdünk enni.

Csendben telik a vacsora.

- Menj fürdeni – küldöm Niot, úgyis egyedül akarok beszélni most Kaoval.

Miután becsukódik a fürdő ajtaja nagy levegőt veszek.

- Szóval Toshi berágott rád?

- Mivel, azt hiszi meg csaltam veled.

- Mért nem tőlem kérdezett? – méltatlankodok.

- Tudod, milyen nagy az egója, nem fogja belátni, hogy tévedett.

Perverz vigyoromat látva kikerekedett szemekkel ellenkezésbe fog. De csak leintem. Jót nevetek rajta. Előkészítem neki a kanapét.

- Mi van a vendégszobával?

- Ott Nio alszik Nibuval – mondom a világ legtermészetesebb dolgát.

Tényleg a tábla. Valamelyik nap elmentem egy bolt előtt, és nem bírtam otthagyni. Előkotrom a táskám mélyéről, és felakasztom a kis szögre.

Nio vakon megy el mellettem, még csak reakciója sincsen. Ez fáj. Nibu az ágyon fekszik. Nio mellé telepszik, és halkan motyog neki valamit. Gondolom valami vigaszt, esetleg bocsánatot.

- Hé Kyo – szól mögöttem Kaoru.

- Ismered a járást – intek, és behajtom immár Nio hálószobájának ajtaját.

Kaoru is letusol. Elpakolok addig.

Leülünk még egy kicsit a kanapéra.

- Szóval, mikor mondod el a többieknek?

- Majd – legyintek. – Jó éjszakát – vigyorgok rá. És otthagyom. – Ja – állok még meg a szobám ajtajában. – Hozzá nem merj nyúlni! – fejemmel Nio szobája felé biccentek.

Csak felröhög.

Reggel Kao ébreszt, hogy ideje munkába menni.

Nio néma maradt, és néha láttam, hogy hangtalanul potyognak a könnyei. Remek egy reggel, mit ne mondjak.

A próbán Toshi hisztizett egy versztát, aztán Die akadt ki, mert elpattantak a húrjai.

- Mára fejezzük be – sóhajtok. Fájós fejemet fogom.

Némi morgolódás és pakolás után mindenki indulna.

- Toshiya – szólok a basszeros után.

- Mi van? – fortyan fel.

- Vidd haza Kaorut, és élvezzétek egymást – felállok, nem mintha így nagy fenyegetést jelentenék. – Semmi nem történt, csak szívességet kértem Nioval kapcsolatban.

- Mi történt a kutyáddal? – érdeklődik kedvesen Shinya.

- Elütötte egy autó – szól közbe Kaoru.

- Mi? – kerekedik el Toshi szeme, és néz a gitárosra. – Ezért nem vetted fel a telefont?

- Ezért – bólint zordan vezér-sama.

- Elmentem a hangszerüzletbe – lép ki az ajtón Die. Szóval érzi, hogy itt most jobb, ha lelép az ember, szégyen a futás de hasznos. Fejcsóválva követem.

- Shini, gyere – szólok még a dobosnak.

Már a csendes folyósokon baktatunk.

- Tényleg megsérült a kutyád?

- Igen.

- Olyan kíváncsi vagyok már rá. Mennyire szokott meg? És hogy sérült meg? – kérdi lelkesen.

- Aha – fűzöm hozzá, és nem is értem mért vagyok most hirtelen bunkó, hisz kedveskedni akar. De most jobb dolgom is van ennél.

- Hazavinnél? – kérdi már a parkolóban.

- Hol a kocsid?

- Nem otthonról jöttem, és nem a saját kocsimmal voltam ott – von vállat, és mintha el is pirult volna.

Remek, hát neki is összejött végre valaki. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy egy kapcsolat helyet egy félős házi kedvencem van.

- Miyu-chan nem fog örülni ennek – nevetek fel. Csak vállon bokszol, de hagyom, hogy beszálljon.

- Kinél voltál akkor este? – kérdezem hirtelen, hátha döbbenetében válaszol.

- Taka-channál – megint elpirul egy picit.

- Akkor jó éjszakád lehetett – nevetek megint. De sajnos halványlilám nincs róla, ki az a Taka-chan.

- Kyo! – legyint fejbe, csak hogy érezzem a törődést. - Fogalmad sincs, ki lehet az.

- Hát, akkor mesélj, míg hazaviszlek - vigyorodom el.

- Ő is zenész - kezdett bele Shinya, miközben kigurultunk a parkolóból.

- Kissé idegeskedő típus...

- Melyikünk nem az? – szólok közbe - Bandában van, vagy szólista?

- Bandában - feleli. - Énekes. A következő kérdésedre a válasz: stílusuk színes, egyéni, valamint fantasztikus.

- Egek, rólunk mért nem áradozol így? - forgattam meg a szemeim.

Csend telepedik ránk.

- Félek, hogy csak én élem bele magam – sóhajt fel. - Alig pár hete járunk mindössze.

Erre aztán mit mondhatnék? Mindegy, annyiban hagyom. Még mesél, hogyan találkoztak, de konkrétumot nem mesél.

- Neked is van mostanában valakid – vált hirtelen témát. – Sokkal kiegyensúlyozottabb vagy, mióta nem csak egy éjszakásaid vannak.

- Honnan veszed, hogy nem egy éjszakás kalandok? – váltok támadásba.

- Mert saját kocsival jársz, valamint mindig hazasietsz, és nem hiszem, hogy ez Nio miatt van – csóválja meg a fejét, és rám veti vizslató tekintetét.

- És ha a kutya miatt járok haza, mert végre van, akivel foglalkozhatok?

- Miyu-chan is fontos nekem – kibámul az ablakon. – De most Ő is fontossá vált.

- Meghiszem azt. – És most, hogy Nióra gondolok, ahogy mosolyogva ugrál a kertben, mindenféle mutatványt bemutatva, és ránevet Nibura, vagy hatalmas szemeket mereszt rám. Mind megdobbantja a szívem.

Beállok a feljáróra.

- Kösz, hogy hazahoztál – szál ki a kocsiból.

- Sok sikert – köszönök még el, és döbbent arckifejezését látva még hozzá teszem – a nagy Ő-höz.

Szemét forgatva rám csapja a kocsiajtót.

2. fejezet: Kyo pov

Beérünk a plázába. Utálom az ilyen helyeket, de legalább minden egy helyen van. Nio szorosan mellettem lépdel, idegesen méregeti a járókelőket.

-Mitől félsz?

-Sokan vannak. – nyüszít fel.

Megfogom a kezét és remélem, hogy egyetlen rajongóval se futok össze.

Az első ruha boltban sikerül venni pólókat, fehérneműt, még atlétát is. Aztán jön a nadrág és a többi.

Menyi mindent kell beszerezni. Milyen természetes nekem, neki pedig még ilyen se volt.

-Öm Kyo-san – szólal meg mellettem Nio.

-Mond.

-Nem akarok morgós kutyának tűnni, de éhes vagyok.

-Nem reggeliztél? – nézek rá szúrósan.

-Nem – nyel nagyot.

-Rendben akkor ezeket kivisszük úgy is már csak a hűtő van hátra meg a kamra – döntök és már el is hagyjuk az épületet.

Hallom meg könnyebbült sóhaját, ahogy bepakolunk a kocsiba és végre beülünk.

Egy kis eldugott éterembe megyünk enni. Hangulatos és kevés az ember. A kaja is hamar előkerül.

-Szóval, hogy érzed magad nálam? – kérdem miközben békésen eszegetünk.

-Kicsit egyedül – vallja be az asztalt fixírozva.

-Akkor ezt meg beszéltük – mosolyodom el. Legyen Nionak egy igazi Nioja aki már egy igazi kutya lesz.

Ebédünk végeztével nyugisan sétálunk vissza a kocsihoz.

Hazafelé útba ejtünk egy kisállat kerekedést és igen vannak kutyáik is.

-Kertes házba? – tudakolja kedvesen az eladónő.

-Igen valami nagy testűt de még kölyköt. – adom az inspirációt.

-Akkor ere kérem – vezet egy nagyobb üveg falu terráriumhoz. – Csak ők vannak – Mutatja – Rottweiler, buldog.

Az öt kölyök önfeledten játszadozott. Nio lehajolt hogy az üvegen keresztül meg nézhesse őket.

-Válasz egyet – nógatom. Ijedten néz rám. – Ne rémüldözz hanem válasz.

Ekkor az egyik kölyök kiválik a kupacból és közelebb óvakodik Niohoz. Amint oda teszi a kezét az üveghez a kiskutya vidáman vakkangatni kezd.

-Ezek szerint ö lesz? – nézek rá. Nem felel csak bámulja a kiskutyát. Valami fájdalmat érzékelek a szemében és vágyat.

Az eladóhoz fordulok.

-Össze tudna készíteni mindent, amire egy kiskutyának szüksége van? – csak bólint és eltűnik végre a színről.

Felhúzom Niot a földről. Továbbra se veszik el egymásról a szemüket. Tehát ezt hívják szerelem első látásra?

Mindegy.

-Nio! – szólok erélyesen. Végre rám pillant. – Szeretnél egy barátot, míg nem vagyok otthon? – kérdem a szemébe nézve. Abban a sötét kifürkészhetetlen mélységben semmit nem látok.

-Igen – rebegi.

-Rendben akkor öt szeretnéd? – mutatok a még mindig figyelő kiskutyára.

-Igen – leheli alig halhatóan.

-Kisasszony – szólok az eladónak. Mellénk siet. – Öt szeretnénk – mutatok a kíváncsira.

-Egy rottweiler kölyökkutya – mosolyog és int, hogy kivehetem. Miután a kiválasztás meg történt Nio kezébe nyomom a kölyköt és megyek a pulthoz az előkészített dolgokért.

-Ebből még egyet és bilétát is – mondom még a nyakörvre bökve. Persze meg is kapom. Fizetek. Nio fel rakja az egyik nyakörvet még a kutyusra. És a pórázt is. Persze azonnal játszana.

-Még hagyd itt, előbb bepakolunk – nézek a kutya tápra és konzervekre.

Nio csak a fejét rázza. Sóhajtok és elveszem a pórázt. Kihordja a cuccokat és mikor végre vissza jön már csak a plusz egy nyakörv van a pulton.

-Akkor mehetünk is – morgom.

-Köszönjük a vásárlást – köszön el az eladó.

Biccentek és felmarkolva a nyakörvet már kint is vagyok.

A kocsiban már békésebb a hangulat Nio izgatottan figyeli az ölében üldögélő kicsit szeppent, de ugyan úgy izgatott kutyut. Beszállok melléjük és egy hirtelen ötlettől vezérelve fogom és Nio nyakába akasztom a nyakörvet. Nem ellenkezik.

-Nos már hivatalosan is be vagy fogadva – mosolygok rá.

Halványan elmosolyodik.

Valami fura érzés kúszik fel a gerincemben. Ahogy ezt a mosolyt látom.

-Na irány haza – sóhajtok fáradtan.

Otthon Nio körbe mutogatja az egész házat újdonsült barátjának és közben mesél hogy mit hol csinál. Csak hallgatom nem hallottam még ennyit beszélni, de hangja rekedtessége ellenére is élvezem. Nem zavar.

-Ano – áll meg előttem Nio. Már úgy követi őt a kutya mint az árnyéka.

-Igen? – nézek ár.

-Hol fog aludni a barátom? És milyen nevet adsz neki? – kérdezi félve.

-A nevet rád hagyom. Aludhat veled – vonok vállat. Végtére is a vendégszoba lett kinevezve Nio hálójául és az van legközelebb a hátsó ajtóhoz.

-Köszönöm – virul fel megint az arca meg hajol. Majd eltűnik a szobában.

Este furcsa hangokra ébredek. Mi történt? A kutya nyüszít és még valami.

Kikecmergek az ágyból. Nio szobájába megyek. A kutya ott fekszik mellette és nagyon nyüszít ahogy meg lát mintha meg nyugodna de Nioval mi van. Össze-vissza hánykolódik az ágyban. Közelebb megyek és ipeg elkerülöm a kezét. Megnézem az arcát nagyon sápadt és patakokban folynak a könnyei.

-Nio – fogom meg a vállát. Nem ébred csak felnyög és még jobban zokog.

Tényleg valami szörnyűség történhetett vele.

-Nio – rázom meg jobban a vállát. Végre kinyitja a szemét, de még nincs magánál nagyon ködös a tekintete. Körbenéz felül.

-Nibu – nyögi, erre a roti fogja és arcon nyalja. Na erre végre felébred.

-Kyo – pillant fel rám. Rémület suhan át a fején sok ezer érzelemmel még.

-Nyugalom – mondom bátorítóan – Itt senki nem bánthat ez a te szobád – a nyomaték kedvéért én is kimennék, de meg fogja a kezem.

-Köszönöm – krákogja – hogy fel keltettél – nem néz rám. Zavarban lehet. A takaró szegéjét birizgálja. Másik kezével meg Nibut simogatja mint egy nyugtatóan.

-Reggel mennem kell dolgozni – nyomom vissza a párnák közé – Próbálj meg aludni.

Persze a reggel se zökkenő mentes. Nio nagyon nem akart fel kelni. Végül is minek zavarjam? Üzenet a konyha asztalon, reggeliével együtt. Kutya kiengedve az udvarba. Kapu bezárva. Kiszökni senki nem fog. És a magas kerítésnek hála be se látnak.

Kicsit nyugtalanít, hogy mi történhetett Nioval. Persze a hangulatom rányomja a bélyegét a próbára is.

-Mi baj Kyo – lép mellém Shinya.

-Semmi – legyintek. Na persze majd most fogom kiteregetni hogy egy srác lakik nálam aki a házi kedvencem és mind-e mellé rémálmai vannak és korosan fél minden zajtól… nem ez kicsit se hangzik jól.

-Na akkor még egyszer – szól Kaoru és újra neki veselkedünk.

Próba végén sietni szeretnék haza már megint elment az egész napom. Még telefont is szeretnék venni. Na meg a biléták.

-Kyo – szól még utánam Toshi.

-Mond – fordulok vissza már az ajtóból nem túl kedvesen.

-Holnap interjú – nyikkan döbbenten.

-Mi van veled Kyo – terel vissza Kaoru.

-Jól vagyok, de Nio éhes nem evet egész nap – morgom. Már nagyon fáradt vagyok.

-Ki ez a Nio? – faggat Die.

-Egy roti kölyök – felelem csípőből

-Tényleg meg fogadtad a tanácsom? – csodálkozik el Shinya.

Csak dühösen szusszanok egyet és mellkasom előtt összefűzőm a karjaim.

-Meg nézhetjük mi is?

-Még nem.

-Mért?

-Mert még nem szokta meg a környezettet – feleli Shin helyettem.

Visszaülök a kanapéra és sóhajtok. Így kimondva tényleg szörnyű.

-Már majdnem két hete velem van és még midig nem szokott meg. Fél minden hangos zajtól. Összerezzen, ha hangosan szólok neki. Egyszerűen nem tudom, a sebei begyógyultak, de valahogy a lelke nem – mondom a tenyerembe.

-Szegényke – simogatja meg a vállam Shinya.

-Mi?

-Szegény kutyus – érez együtt – Nagy trauma lehet ráadásul te is mindig itt vagy.

-Na ja – fel sóhajtok – akkor holnap interjú előtt – intek búcsút. Végre hagynak elmenni.

Utálom, hogy ezt kell mondjam, de néha idegesítően akarnak tudni mindent.

Persze a telefon vásárlás könnyen megy. A bilétagravírozás még inkább. Haza érve viszont már csak egy alvó Niot találok. Nibu persze vidáman köszönt.

-Végül is így egyszerűbb – simítok ki pár tincset az arcából. Fekete össze-vissza vágott formátlan frizurája most is nagyon kócos. Nyakörv még mindig rajta van, hát rá rakom a bilétát. Nem zavartatja magát alszik tovább.

Nibu is meg böködi a könyököm.

-Igen neked is hoztam – mosolygok rá. Persze hogy örül végre vele is foglalkozom.

Össze ütöm a vacsorát és Nobu kajája is tálba kerül.

-Hé álomszuszék – ülök vissza a még mindig alvó Nio mellé. Nem reagál még csak fel se riad. – Nio! – szólok kicsit hangosabban erre persze össze rezzen és kinyitja a szemeit.

-Kyo gazda – nyögi és felül – Elaludtam – motyogja.

-Nem baj ma ilyen nap van, mindenki elalszik – mosolygok és ott hagyom.

Ahogy előkészítem a vacsorát mintha nem lennék olyan mogorva mint szoktam. Hmm ez furcsa.

-Holnap lesz egy interjú meg valószínűleg próba. – sorolom magamnak a teendőket.

-Holnap is későn jössz? – suttogja az ajtóból.

-Lehet – sóhajtok.

-Ébren várlak.

-Nem kell, menj csak nyugodtan aludni – legyintek és leülünk az asztalhoz enni.

Nio evés után mosogat, elpakol.

-Menjél fürdeni – intek neki.

Leülök a napaliba, egy érdekes mondatfoszlány kezd kirajzolódni bennem. Papírt, tolat ragadok és már csak egy gombnyomás. A TV szól valami zenei adó. Én, pedig gondolataimba mélyedve irogatok.

Nibu mellém telepszik nekiállok vakargatnia füle tövét, nagyon élvezi. De a toll nem áll meg a kezemben.

Halom hogy Nio kijön a fürdőből majd egy elhaló sikkantás.

-Mi baj? – nézek rá, de csak azt látom amint össze csuklik.

Ijedten ugrom oda hozzá. Ahogy elnézem sikeresen elájult, de rázza a hideg.

Nehézkesen fel emelem és beviszem a szobájába. Lefektetem, betakarom.

-Hol az a nyamvadt lázmérő – kotorászok a gyógyszerek közt.

-Már magadban beszélsz? – kérdezi hirtelen Kaoru.

-Mi? – kapok egy pillanatra szív lötyögést.

-Nyitva volt az ajtó. Mit keresel ennyire?

-Lázmérőt – morgom és folytatom a kutatást a harmadik fiókba meg is találom.

-Kinek van láza? – teszi a homlokomra a kezét.

-Nem nekem – söpröm le magamról a kezét. Beviharzok Nio szobájába, hona alá rakom és amint kifordulok már be is csukom magam után az ajtót.

-Kyo te valamit titkolsz – áll meg előttem a gitáros. Remek már csak ez hiányzott.

-Mit keresel itt?

-Ezt a stúdióban hagytad – adja oda a telefonom.

-Oh – döbbenek meg.

-Kyo – néz a szemembe Kaoru. Tehát mindent tudni akar.

-Rendben – adom meg magam.

Leülünk. Nibu nyüszögve kapargatja az ajtót.

-Szóval ö Nio? – kérdi vezér-sama.

-Nem – fel álok és beengedem Nio szobájába.

-Akkor több kutyád van.

-Így is mondhatjuk – vonok vállat. Ránézek Niora és elmosolyodom, még így hogy fázva össze húzza magát. A lázmérő. Gyorsan kiveszem mielőtt össze törhetne. Remek 39,1° csoda hogy nem láz görcs. Mitől lett ilyen rosszul?

Visszatérek Kaoruhoz.

-Igen van egy Nio nevű háziállatom – kezdek bele. – de nem kutya hanem egy… - na ezt hogy adagoljam be. Lehetetlen hogy ne tűnjön nagy baromságnak.

-Egy macska? – próbál segíteni.

-Nem…

-Akkor? Valami egzotikus állat?

-Kaoru – dörrenek rá. – Gyere.

Legegyszerűbb, ha meg mutatom neki.

-De már láttam nagyon édes ez a roti kölyök – értetlenkedik.

-Nem a kutya hanem az ember – bökök az ágyra.

Nos igen Nio képes úgy össze gömbölyödni mint egy macska.

-Most csak viccelsz és csak egy gyors numerát zavartál le míg ide értem. – kételkedik bennem Kao.

-Nem – mondom határozottan és becsukom az ajtót, hogy fel ne keljen Nio – Kao figyelj! – fogom meg a vállait, kicsit zavaró hogy kisebb vagyok nála – Nio a háziállatom, és már lassan három hete itt van. Az utcán találtam össze verve. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva befogadtam és most itt van. És jelenleg nem tudok rá jönni, hogy miért olyan félénk a legdurvább pedig az hogy már volt gazdája.

-Ez ravasz fogós kérdés – gondolkodik el. – Egyébként mi történet vele?

-Nem tudom – nézek a csukott ajtóra.

-Úgy értem most.

-Kijött a fürdőből és össze eset.

Csak hümmög vissza ülünk a kanapéra.

-Akkor most van egy rendes kutyád és ez a…

-Kutya – bólintok – Nio úgy viselkedik, mint egy kutya mindent meg kellet mutatnom neki fürdeni, mosogatni, enni, főzni. Bár utóbbit nem hagynám rá. De még öltözködni se tudott magától. A ruhái amiben találtam már ki lettek dobva papírokat nem nagyon találtam nála csak egy útlevelet amit tönkre tettek szóval se a név nem látszik rendesen se semmi. Viszont nem volt szívem kidobni.

-Neked is van szíved – mosolyog rám.

Csak rávillantom dühös szemem és végre felfogja, hogy ez nem vicc. Védekezően felemeli a kezét, lemondóan csóválja a fejét.

-Mihez akarsz kezdeni vele?

-Nem zavar és jó, hogy van itthon valaki akihez jöhetek. Egész jól el vagyunk.

-Mit csináltok egész pontosan?

-Immáron Nibuval kiegészülve labdázunk. De Nio nagyon ügyesen ugrál össze-vissza, mint egy artista, hihetetlenül hajlékony.

-Hány éves?

-Azt mondja húsz de szerintem van az kevesebb is. Nagyon fiatal és vékony.

-Majd szeretnék vele beszélni.

-Az nehéz lesz – kuncogok fel. Értetlenül néz rám – Nem nagyon beszél csak Nibuval – vonok vállat.

-A többiek?

-Még nem.

-Mért?

-Nio még nem bízik bennem elégé, hogy elvihessem őt. Ki az utcára se nagyon akar menni.

-Ez gondolom azért van mert össze verték.

-Valószínűleg.

-Megyek, holnap interjú – fenyeget még meg Kaoru és már megy is.

Fáradtan fürdök le és fekszem le. De az álom nem jön megint csak a sok ezer megválaszolatlan kérdés száguldozik a fejemben.

Hallom hogy Nio kijön a szobájából kimegy a fürdőbe a hangokból ítélve azt a keveset is kiöklendezi amit meg evett. Remek. Még a gyomra sincs rendben orvoshoz meg nem vihetem. Papírok nélkül. De végül is én vagyok Kyo a Dir en Grey énekese, ki tudna nekem nemet mondani? Remek akkor meg van a holnapi harmadik program hogyan vigyem el Niot orvoshoz mikor utál emberek közé menni.

Zörejei meg nyugtatnak és elszenderülök.

Valami hideg bújik hozzám először csak meg feszülök aztán ahogy óvatosan meg fordítom a fejem döbbenten nézek Nio békésen szuszogó arcát. Itt fekszik mellettem, összegömbölyödik, mint egy macska és alszik.

Közelsége engem is meg nyugtat. Hát minek keltsem fel?

Az interjú és a próba is egész jól ment. Semmivel nem volt fennakadás. Kaoru próbálta fel hozni Niot, de mindvégig letorkoltam nincs az a pénz, amiért most bevallanám a többieknek.

Otthon megint csend fogad. Nio alszik Nibu a kertet forgatja fel.

Ez a csend elviselhető és még a fáradság is erőt vesz rajtam.

Persze a lázmérés nem marad el. Szerencsére már csak hőemelkedés. Így nem kell bevinni. Gyógyszert és vacsorát készítek elő. Majd nehéz szívvel, de felébresztem. Először még csak azt se tudja hol van aztán persze be ugrik neki, hogy kivagyok. Amit elé rakok szó nélkül meg eszi. És még a gyógyszerek miatt se ellenkezik.

-Feküdj vissza, pihenj nagyon meg ijesztettél – dorgálom kedvesen és beterelem a szobájába.

-Nem lehetne…

-Mit?

-Veled aludhatok? – kérdi félve.

-Gyere – áthúzom a saját ágyamhoz. Eldől, mint egy zsák.

Tus és némi morgás a tükörképemmel. Majd be az ágyba.

Nio megint hozzám fészkeli magát és hamar el alszik. Nekem nem jön a szememre álom. Valamiért egyre jobban érdekel ez a srác vajon milyen titkokat őrizhet?