Az életem meglepő fordulatot vett. Nem a dobozban tértem magamhoz,
hanem egy idegen laskában. Először megmoccanni se mertem, hisz bármikor
kiderülhet, hogy visszakerültem oda, ahonnan megléptem. De nem, a percek csak
telnek és némaság van. Nagy nehezen felküzdöm magam ülésbe. Sebeim bekötve, a
kis asztalon étel vár egy levéllel.
Hazamehetek, ha akarok. De nincs hol laknom. Vajon maradhatok még egy
kicsit?
Megeszem a kikészített finomságot. Nagyon jól esik megkínzott és éhes
hasamnak.
Még visszadőltem egy kicsit a pamlagra. Élveztem a csöndet, talán el is
aludtam. Már sötétedett, mikor felébredtem. Kocsiajtó csukódik. Kipattanok a
takaró alól, meg is szédülök. Inkább a földön várom meg befogadómat.
Első döbbenetén túllépve, na meg, hogy itt maradnék, mint a kutyája,
egész kedves egy fazon. Hallottam már a nevét párszor, mikor gazda beszélt
telefonon. De azokra jobb nem emlékezni. Új gazda, új élet, új dolgok. Hamar
megszokom kényelmet, de valahogy enni még nem tudok a társasága nélkül.
Kyóval az élet sokkal nyugodtabb.
Bár frászt kaptam, mikor azt hittem, ő is azt akarja, mint az előző
gazdám. Nem akarok rá emlékezni, így is szörnyűek az álmaim. Bár mióta Kyóval
alszom, elkerülnek a rémképek.
Még egy új barátot is kaptam Nibu személyében. Nagyon aranyos
kutyakölyök, fekete, hatalmas mancsai vannak, sokat labdázunk, élvezi, hogyha
bemutatom neki a tudományom. Az egész kert a miénk. Akkor jöhetek ki a friss
levegőre, amikor akarok, nem vagyok bezárva a szobába. Ugyan Kyo nem mondta, de
nem akarok kilépni az utcára. Ahhoz még nincs elég merszem. Meg bármikor összefuthatok
vele is. Uh, azt nagyon nem szeretném.
A napok eseménytelenül telnek, Kyo is sokat van el munkában. Néha még
TV-t is merek nézni, nem szól érte, hogy ha nem ott talál, ahol hagyott.
Nibuval pedig feledhetetlen a játék. Most is már alkonyul, mikor
kifáradva elterülök a füvön. Nibu tovább ugrál körülöttem, még játszani
szeretne.
- Nem bírom – lihegem, és hasra fordulok. A fűszálak simogatják bőröm.
Hallom a postás kocsit tovább hajtani. Kyo gazda ugyan nem kap sok
levelet, de azért behozom.
- Nibu! – kiáltok a csintalan kutyára. Rám ugrik hátulról, pofára esek,
hátamon átlendülve rohangálni kezd az úton. Jön egy autó, és fékezés nélkül
hajt tovább.
Zokogva rogyok térdre lihegő barátom mellet. Én tehetek róla. Az önvád
földbe döngöl.
Nagy nehezen felhívom Kyót, hisz ő felel értünk. Elvégre a gazdánk. Meg
is érkezik. Bevisszük Nibut a kórházba.
Nagy nehezen elmondom az orvosnak, mi is történt. Hisz nekem, ez
megdöbbent, de sokkal nagyobb a sokk, majdnem elvesztettem az egyetlen olyan
lényt, aki azonnal engem vállaszott.
Igen, ott a boltban ő választott engem, és ő szeretett volna engem, Kyo
pedig megengedte, hogy velem legyen. Mondván neki sok a dolga és addig se
unatkozzak. Kyo sokat gondol rám és gondoskodik rólam. Én pedig mivel hálálom
meg? Majdnem meghal Nibu. És én tehetek róla.
Hazavisszük Nibut. Otthon, (igen már az otthonomnak merem nevezni) egy
ideges ember fogad minket. Nem igazán tudok vele mit kezdeni, hallom, hogy
beszél Kyóval, de nem fogok fel belőle semmit. Vacsora, majd Nibunál kötök ki.
Zokogva kérek tőle bocsánatot, de csak arcon nyal. Közelebb bújik hozzám, és
így alszunk el.
Ahogy javul Nibu állapota, úgy az én kedvem is visszatér a játékhoz.
Kyo gazdának sok dolga van, hisz készülnek valamire. Most már mesél is,
hogy miket csinálnak, hogy egy zenekarnak az énekese, és hogy, aki itt volt az
egyik gitárosuk. Most meg készülnek valami koncertre. Sose kérdezem, inkább
hagyom, hogy meséljen, ha van kedve, hisz a kérdésekért, igényekért nem jár
jutalom. Bár már nem vagyok azon a sötét helyen ezt sajnos belém verte azaz
állat. És még én voltam állatként tartva.
Kyo reggel meghagyta egy levélben, hogy menjek el venni pár dolgot.
Most már kicsit bátrabban merészkedem ki a tömegbe, hisz nem vehet észre. Ugyan
a nyakörvem és lógós cuccom figyelemfelkeltő, mégse néznek meg. Csak tovább
lépnek.
Nem kell messzire mennem a kis térképen jelölt kedvenc boltban mindent
megtalálok. A kikészített pénzből fizetek és megyek visszafelé.
Az egyik sikátor mellet elhaladva rántást érzek a vállamon.
- Mi? – fordulok oda és lemerevedek. Ezüstszürke szemek néznek le rám.
– Ne! – nyögöm elhalóan, de befogja a számat.
Magával ránt a sötétségbe.
- Most meg büntetlek – suttogja a fülembe, hozzáprésel a falhoz.
Kecses, de erős kezével lefejti rólam a nadrágom. Szétlöki lábaimat. Semmi
finomkodás, mozdulatai birtoklók és erőszakosak. Lehunyom a szemem és próbálok
felkészülni a fájdalomra. Sajnos nem eléggé. Mikor egy ujjal bennem van,
felnyögök.
- Élvezed? – kérdezi. Még egy száraz ujját belém tolja. Elejtem a
szatyrot. A falba vájom körmeim. Fáj, veszettül fáj.
- Kérlek – nyüszítek fel.
- Mivel ilyen kedvesen kéred – kihúzza ujjait, de nem ereszt. Lihegve
próbálok valamit kitalálni, de nem megy. Megérzem síkosítótól hűvös
merevedését. Erőteljes lökéssel belém vágja magát. Felkiáltanék, de hang nem
jön ki a számon, elakadt a lélegzetem. Csillagokat látok a fájdalomtól.
Belülről szakadok szét. Minden egyes lökésénél karmolom a falat, csak azt érem
el, hogy ad egy-két pofont. Kiáltanék, de nincs hangom.
Különös nyelven sugdos valamit a fülemben azon a mély, doromboló
hangján, ami régebben kedveskedett, de most csak fájdalmat ad.
Óráknak tűnik, mire testembe élvez. Letisztogatja magát. Én még mindig
a falnak támaszkodva állok remegő lábakkal. Felrántja rám a nadrágom,
visszacsatolja övem és otthagy. Visszamegy a forgatagba. Leszakad az ég. Hamar
elázok. Ez kicsit felébreszt. Felveszem a szatyrot. A kihalt utcákon senki nem
kérdezi, hogy miért véres a ruhám, miért szakadt a pólóm. Megérkezek a házhoz.
Még van erőm kinyitni a kaput. Így nem mehetek be. Ködös fejjel megyek a
hátsókertbe. Lábaim feladják a küzdelmet, elterülök a nedves füvön. Olyan
kellemesen simogatják megkínzott testem. Elsötétül minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése