13. fejezet: Nio pov

Karok ölelnek át, majd nedvesség hűti tűzben égő testem. Hangokat hallok, mindenem lüktet. Valaki simogatja a fejem. És suttog.

- … sajnálom kicsim – ismerős a hang, de biztos csak képzelgek.

Megint az ölelő karok.

Melegem van nagyon.

Lassan nyitom ki a szemem. Még homály van. Felmérem hol vagyok. Ez Kyo szobája, és itt alszik mellettem. Most közelről meg vizsgálhatom az arcát. Azokon a felvételeken, amiket láttam a TV-ben sokkal ijesztőbb, de így közelről nagyon kedves arca van.

Kinyitja a szemét. Szép barna szeme van. Nem értem minek kellenek neki azok a kontaktlencsék.

Felülnék de a fájdalom végig hasit testemen. Felrémlik a kép ahogy a falat kaparom kívülről látom magunkat.

Kyo visszanyom, hogy pihennem kell.

Muszáj elmosolyodnom tettén. Még senki nem figyelt rám ennyire. Nagyon jól esik a törődése.

Kapok reggelit, amit nem tudok egyedül elfogyasztani.

Határtalan boldogság uralkodik el rajtam, mikor Kyo közli, hogy ma itthon marad.

- Gyere, kiviszlek a nappaliba – bugyolál be a takarómba és fel kap. Csak pislogok úgy tesz innen oda mintha nem is lenne súlyom.

- Tessék nézzél nyugodtan tévét – nyomja a kezembe a távirányítót. Eltűnik a fürdőszobában. Hát akkor nézünk TV-t.

Bekapcsolom, és végig megyek a csatornákon gyorsan, aztán leragadok egy mesénél. Adok rá hangot, hogy értsem is mi megy benne.

Nibu is megérkezik mellém telepedik össze bújva nézzük tovább a készüléket.

- Mindjárt kész az ebéd – fogja meg a vállam Kyo.

Fel pillantok rá.

- De nem vagyok éhes – ellenkezem bágyadtan. Azt hiszem elaludta.

- Sajnálom, de a gyógyszereknek fel kell szívódnia valamiben – megsimogatja a buksimat és már hozza is a finom illatokat eregető tányért tálcán. Segít fel ülni és megint meg etet. A kezemen lévő kötések nem nagyon hagynak.

-Ha nem fáj holnap, vagy holnap után leveheted – feleli meg ki nem mondott kérdésemet.

Kyo még kap egy telefont, hívják holnap dolgozni.

Ami igazán meg ragadja a tekintetem az a köténye. Bár tudom, hogy nem gondolja komolyan és mondja is, hogy csak viccelt mégis, ahogy mozgatta magán a kezét fel rémlenek olyan képek amikre most nem akarok emlékezni. Az a sötét hely, és most, hogy még az utcán is meg talált. Nem akarok vele újra találkozni.

Mostani gazdámra próbálok koncentrálni, nem akarja kihúzni belőlem a dolgokat, majd elmondom, ha akarom és…

- … bár szeretném, ha maradnál – suttogja Kyo. Nagyon boldoggá tesz, hogy azok után, ami velem történt nem akar kidobni.

Hálásan karolom át a nyakát és adok puszit az arcára. Olyan jó így. Érzem, hogy nem akar bántani, hogy nem akar tőlem olyant, amit én nem szeretnék. Ez valahogy meg nyugtat, még szorosabban ölelem magamhoz, még egy kicsit érezni akarom ezt a biztonságot.

Rám szól, hogy most már pihenjek. Szófogadóan vissza csomagolom magam a takarómba.

Nibu fel ugrik mellém a kanapéra és hozzám bújik, én meg ölelem és így telik el a nap.

Reggel mikor fel kelek Kyo gazda már nincs itthon. Nibunak van kajája az én reggelim is ki van készítve a gyógyszereimmel együtt.

Vágok egy fintort, nem vagyok éhes, de jól esik a törődése. Tehát amit nagy gonddal készített nekem azt megeszem.

Lefürdök bár a kötéssel a kezemen kicsit nehéz. Amelyik ujjam már nem fáj annyira, arról leszedem a gézt. Korház szagom van. Vajon mikor voltam ott? Mindegy ilyen kérdésekkel nem kell törődni.

- Álmos vagyok Nibu, jössz velem aludni? – nézek drága barátomra.

Egyetért és megyünk aludni.

Bevackolom magam a takaró alá.

Olyan jó meleg és a ház is olyan kellemesen barátságos. Az álmok világában mégis a kegyetlen valósággal kell szembe néznem.

Újra látom őt, amint élvezettel néz végig rajtam. Ahogy szerettet és mivé lett a szeretette. Újra élem a múltkori borzalmakat, amik társulnak az előzővel.

- … csak rosszat álmodsz – suttogja valaki, miközben a hátam simogatja, hogy kerültem ülésbe. Ki ölel?

- Kyo? – fókuszálok vigasztalómra.

Nagyon lassan tudok csak meg nyugodni, szemem előtt ott lebegnek a rémképek.

Megnyugtat gazdám jelenléte és teljesen megdöbbent, hogy itthon marad velem. Amiket fel sorol, hogy miket tervezne most ezzel a rengeteg szabad idejével, hitetlenkedve nézem. Majd itt hagy kétségeim félelmeim közepette.

Nibut nem hagyja nyugodni, hogy az ágyban eszünk.

Kyo annyira viccesen adja elő a sártett ház urát, hogy nem bírom tovább, kitörik belőlem a nevetés.

Jókedvem egészen alvásig kitart. Meg kapom a gyógyszereimet és alhatok tovább. Most viszont altatót is adott így nem lesznek rém álmaim remélhetőleg.

Reggel Kyo már rég fent van, mikor kitámolygok a szobámból. Még meg se köszöntem neki a táblácskát melyen a nevem áll. Reggeli teendőim után reggelivel vár és mehetek teregetni.

Kezembe kerül egy véres alsónadrág. Fel rémlik, ahogy a falnak lök és lerántja rólam a nadrágom, kiráz a hideg. Aztán belém vágja magát. Megremegek.

Ezt nem tudom le mosni magamról. És valószínűleg ez a ruhadarab se lesz már…

- Nem lett tiszta – suttogom.

Kyo a semmiből fel tűnve gyengéden fogja meg a kezem.

Azt mondja ne foglalkozzak vele, de hát tőle kaptam még mikor ide kerültem ezt akkor vette nekem. Végül meg ígéri, hogy van egy folt eltüntető ismerőse és az majd segít.

Ez meg nyugtat és folyatjuk a teregetést, részemről sokkal vidámabban.

Aztán jön a portörlés. Kyo nagyon morc, én pedig majdnem tüsszögő rohamot kapok egy-két polc után. És találok egy érdekes fehér dobozt. Jó nagy de nem tudom el dönteni mi az. Egy darabig forgatom. Majd nagy elemzések végére érve úgy döntök próba szerencse meg kérdezem. Hisz Kyo nem olyan, mint akinél eddig voltam. Talán tőle nem kapok ki ha kérdezek.

Kicsit meghökkenek a válaszon. Mindenre számítottam csak erre nem. Szóval ö is olyan…

Végül el tüneti a dobozt és a tartalmát. Nem is akarom látni. Nem mondom, hogy csalódtam, hisz Kyo is férfiból van, csak hát nem hittem volna, hogy hasonló helyzetbe kerülök. Ö nem éreztette velem, hogy ilyen téren akarna. Azok után meg főleg nem, hogy kiküldött a szobájából múltkor. Nem úgy mint az volt.

Felrémlik egy sötét szoba és ahogy végig simít a száján. Közben oda súgj, ahogy most akar engem.

Valahogy itt minden más. Nincs sötétbe burkolódzó szobák, ha elhúzom a függönyt a kertet látom. A napot a felhőket az eget. Nem pedig a falat. Egy szobát, ahova be voltam zárva minden fény nélkül.

- Mi baj Nibu? – nézek a rotira. Csak fel pislog és át megyek a konyhába adok neki vizet. Élvezettel lafatyolni kezd. Lassan minden rezdülését érteni fogom.

Valahonnan a múltból fel rémlik egy dallam és dúdolni kezdem. Fogalmam sincs honnan ismerem és azt se tudom miről szól csak a dallam maradt meg.

Kyo is meg kérdezi, hogy mit éneklek. Rendesen zavarba is jövök. Főleg az utána lévő kérdésre. Honnan tudnám mi történt semmire nem emlékszem, de még csak kép se ugrik be, ha nagyon meg erőltettem a fejem, beugrik egy kedves mosoly, valaminek az illata meg ez a dallam aztán kész. Ennyi az emlékem.

Hiába szuggerálom, hogy mondjon valamit, hátha tud valamit rólam, nem teszi inkább itt hagy és folytatja a porszívózást.

Neki kezdek valami ehetőnek. Elvégre dél múlt már. A szakács tudományom elég hiányos. Így sajnos Kyo gazdának be kell érnie egy rántottával.

Ebéd után a mosógépre kell figyelnem, kiszedni a tiszta ruhát, berakni a következő adagot. És segíteni a teregetésben. Nibut lefogni, míg meg nem szárad a kő és a parketta.

Mikor végre minden ruha kint van a szárítón, leheveredem a szőnyegre.

- Jó munkát végeztünk – állapítja meg elégedetten Kyo és leengedi a kezét a kanapéról, ahol előzőleg elfeküdt. Közelebb kúszok hozzá és fejemmel, mint egy jó kutyához illik, hozzá dörgölőzöm. Beletúr a hajamba és ez olyan meg nyugvást hoz, hogy ha tudnék dorombolni meg tenném.

Egy pár perc elteltével Kyo egyenletes szuszogása árulkodik arról, hogy már mélyen alszik.

Elnyúlok a szőnyegen és innen lentről figyelem, ahogy alszik. Nibu is mellém telepszik egy darabig tűri a mozdulatlanságot, utána kikéredzkedik a kertbe.

Miután kiengedem, visszafekszek és figyelem az alvót.

Mikor már elunom fel keltem, hogy inkább az ágyban pihenje ki a nap fáradalmait tekintettel arra, hogy ha nem pihen rendesen morcos is lehet. Az meg nekem nem szokott volt jót jelenteni.

Vacsora közben vázolja a holnapi programot. Nagy beleszokásom nincs mit csinál, így csak tudomásul veszem.

De hogy csokoládé… az mi lehet? Előző gazdámnál se ettem soha. Zavartan figyelme a reakcióját félek, hogy kinevet, de nem csak eldönti, hogy akkor hoz kóstolót.

Fel hívja valaki és megbeszél még pár részletett a holnapjával kapcsolatban. Tehát egész nap Nibuval leszek.

Elmosogatok, pakolás után megyek fürdeni. Megint elpepecselek kicsit, de most nem teszek fel új kötéseket.

- Jó éjszakát – köszönök el Kyotól. Még a kanapán üldögél. Csak int ezzel bevonulok a szobámba.

Nibu mellém fészkeli magát és alszunk.

Sajnos nem tudok rendesen elaludni. Át megyek Kyohoz épp a másik oldalára fordul.

Felmászok a hatalmas francia ágyára. Megérzi közelségemet.

- Mi baj? – kérdezi kásás komás hangon.

- Nem tudtam el aludni – pirulok el, szerencse, hogy a sötétben nem látszik.

- Gyere – int és hagyja, hogy bemásszak mellé a takaró alá.

A közelében valami meg magyarázhatatlan béke talál meg.

Még érzem, hogy Nibu is fel mászik mellém. Együtt alszunk el.

Az ébredés nem olyan mint annak a szörnyű napnak a másnapján volt. Kyo már nincs itthon. Csak egy levelet hagyott, hogy vegyem be a gyógyszereimet, egyek rendesen, majd este jön el ment két barátjához.

Kiköltözök a nappaliba és figyelem, ahogy telnek a percek.

Nibunak dobálom a labdát, közben gondolataim minduntalan a ház tulajdonosa felé kalandoznak.

- Menyivel másabb – sóhajtok. Erre Nibu közel jön és fel ül mellém a kanapéra. – Most gondolj bele – kezdek magyarázni – Itt ülök tök nyugodtan egy olyan ember házában, akitől több mindent kaptam, mint eddig bárkitől az elmúlt időszakban. Ráadásul még Nála is sokkal kedvesebb. Kyo egy igazán jó gazda. Nem akar tőlem semmi olyasmit, ráadásul enni kapunk, akkor mehetek ki a kertbe mikor nekem tetszik, nincs mag szabva, hogy melyik szóbába léphetek be és mikor. Ha koszosnak érzem magam lefürödhetek, tényleg neked se ártana pancsolni egy kicsit – nézek barátomra. Bele egyezően indul el a fürdő felé.

Most viszont csak zuhanyozunk. Nem bírnék a kádban ülni.

Miután Nibu tiszta és még meg törülni is sikerült kimegyünk a kertbe. Játszunk.

- Úgy hiányzott az ég – dőlök el a selymes füvön. Innen dobálom a labdát és telnek a percek, órák.

Ebédidőben jó gyerek módjára megeszem az elkészített finomságot, majd a gyógyszereimet.

Délután is a kertben talál. Nem akarok a négy fal közé menni.

- Most gondolj bele – mesélem az ölemben lihegő Nibunak – Kyo olyan más, mint akiket eddig ismertem. Nem kiabál csak a telefonba. Mindig megértő. Figyelmes, gondoskodó. Mikor elsőször láttam meg rémültem egy kicsit, de aztán teljesen más, mint amilyennek elsőre tűnik. Kívülről nagyon morcosnak tűnik, de egyébként nagyon kedves. És mikor ír… nem tudom, hogy mi a munkája, de nagyon elmerül a gondolataiban, ha ír. Eddig nem olvastam egyet se tőle, de azt hiszem nagyon szépek lehetnek. Bár a zenéjüket hallottam már. De az nem olyan mintha olvasnám. Olvasás közben én képzelhetem el a hangsúlyt.

Hanyatt dőlök.

- Nagyon kellemes itt, szeretnék még egy kicsit Kyo gazda házi kedvence lenni – Nibu bele liheg az arcomba nevetek és hempergőzünk. Majd megint a hátamon kötök ki és élvezem a napsütést. Lehunyom a szemem.

Lehet még el is alszom. Mert mikor kinyitom a szemem már sötét van és Nibu is el tűnik mellőlem.

- Elaludtam volna. Bentről ajtó csukódások sora valamint cipő dobogás és Kyo gazda hangja engem szólongat.

Mögé osonok és átölelem. Megint érzem a biztonságot. Hamar jön a vacsora.

Evés közben megint meg szólal a telefonja, kezdem nagyon utálni azt a készüléket. Ha azon hívja valaki mindig dühös, mint most és csapkod, és ilyenkor mindig meg rémülök.

A dühöngése után közli, hogy meg kell ismernem a barátait. És elvisz magával turnézni. Bár csak sejtéseim vannak róla, hogy mi lehet az azért mégis. A tudat hogy elvisz. A biztonság kedvéjért rá kérdezek még.

- Én… én tényleg veled mehetek?

- Igen – bólint – De ott nem olyan vagyok, mint itthon – emeli fel a mutató ujját és hozzá nagyon komor képet vág. Tehát valószínűleg ez így is van. Szóval nem szabad komolyan vennem, amit ott csinál. – Mindegy, úgy is be kell vigyelek nem sokára. Addig meg elmesélem ki kicsoda.

Ezzel lezártnak tekinti a témát.

Most ö mosogat én meg Nibuval a nappaliba költözök.

- Nio gyere ide – paskolja meg a kanapét maga mellet Kyo és bekapcsolja a laptopját.

Mellé fészkelem magam és figyelem mit csinál.

- Ez itt Kaoru – mutat egy képet – Róla azt kell tudni, hogy a csapat agya. Egyébként találkoztál már vele ö a mi bandánk vezér-samája mindent el intéz amit csak tud. Egyébként kitűnő gitáros. – képet vált – Ez itt Die nem kell komolyan venned a hülyeségeit, jó fej kicsit iszákos, de egyébként helyén van az esze. Jelenleg visszavonhatatlanul és viszonzatlanul szerelmes. Úgy hogy sok vizet nem zavar, egyébként a másik gitáros. – megint képet vált – Ö itt Toshiya ugyan már találkoztatok, de nem emlékezhetsz, mert nem voltál magadnál. Egyébként a basszus gitárosunk. Kaoru életének édessége és keserűsége – értetlenül nézem mosolygó arcát.

- Ezt…

- Hogy mire értem – fel kuncog – Kaoru jó partnert talált Toshiyában csak a srác néha kicsit hisztis… ennyi az egész. – megint lapoz – Na Ö Shinya a banda dobosa és egyben fő akaratosa. Egyébként jó fej és lehet vele lelkizni, van egy kutyája Miyu-chan imádja a kis dögöt egyébként egy chivava. Ja és van egy élete párája, aki legalább olyan akaratos, mint ő. Hát ők az én csapatom, a bandám és a barátaim, a Dir en Grey – mosolyogva figyel egy csoportképet, mindannyian rajta vannak. Kyo arcát fürkészem, csak a szemében látom, hogy mennyire szereti ezt a négy férfit. Hisz a barátai.

- Egyébként nagyon sok tudni való nincs róluk. Sok durva bulink volt. – itt hangosan nyelek egyet, mit érthet durva bulik alatt? – Nyugi csak az elfogyasztott alkohol miatt volt durva – simogatja meg a fejem nyugtatóan.

- Akkor ők tudnak rólam? – kíváncsiskodom.

- Igazából Kaoru tud rólad, Toshi csak egyszer látott.

- Akkor a másik kettőnek meglepetés leszek?

- Valami olyasmi, de nyugi nem lesz gond, ismernek már annyira, hogy tudják, nem vagyok normális. – mosolyog tovább, ez pedig ahelyett, hogy rémülettel töltene el csak meg nyugtat. Tehát mégse lesz olyan rossz az a találkozó.

Még mutat pár fel vételt, hogy a hangjuktól se ijedjek meg, meg képeket, hogy miket vesznek fel általában, hogy hátulról is fel ismerjem őket.

A maradék idő a szabadságából hamar elmegy, néha leülünk sakkozni. Aztán a takarítások végére érve meg a tiszta ruhák is visszakerülnek összehajtogatva a helyükre.

- Na én megyek, majd este leszek – nyújtózkodik még egy utolsót indulás előtt Kyo. Bele borzol a hajamba és megy.

Vigyorogva dőlök hanyatt a kanapén.

A sebeim begyógyultak legalábbis a külsők. Hogy hova tegyem a tettét nem tudom, nem ez az első eset, hogy így viselkedett velem, de akkor nem volt ilyen erőszakos. Akkor viszont direkt bántani akart.

„- Most meg büntetlek” – ezt mondta. Miért büntetett meg? Hisz semmi rosszat nem tettem.

„- Hálátlan dög vagy, nem érdemled meg további figyelmemet” – kegyetlen szavai visszhangot vernek bennem.

-Nem akarom – kiáltok fel. Oldalamra fordulok, zokogva gömbölyödöm össze.

Egy nyirkos nózi érinti homlokom.

-Jaj Nibu – ölelem át a kutyus nyakát – Annyira szeretnék felejteni – bundájába temetem arcom – El akarom felejteni azt az embert.

Könnyeim megalíthatatlanul folynak, Nibu bundája rendületlenül nyeli el azokat.

A saját ágyamban ébredek, de ezt is csak abból tudom meg, hogy majdnem leesek róla.

- Hogy kerültem ide? – motyogom, de a szemem elé táruló látványtól elakad a szavam.

Kyo épp Nibu hátán veti át az egyik karját, míg a másikat párnának használja. Békésen alszanak még.

Szóval megint Kyo hozott be a helyemre. Nem emlékszem mit álmodtam csak arra, hogy Nibut ölelem, mert rossz emlékek jutottak eszembe. Visszamászok az ágyra. Kicsit kényelmetlen így, de nem csoda hárman fekszünk egy egyszemélyes ágyon.

Nem sokkal később felkelünk és Kyo tovább mesél a barátairól. A PSCben dolgozó ismerőseiről. Kivel hogyan beszéljek, hol meg se szólaljak. Valamint milyen szituációban mit csináljak. Miután hibátlanul visszamondom a leckét, úgy dönt ideje ténylegesen elvinnie magával.

Mindezt alig egy hét leforgása alatt. Ugyan már járt közben dolgozni, rám mindig szakított időt.

Kitűzi a dátumot. Nekem mindegy egyes eltöltött nappal nagyobb gombóc növekszik a gyomromban. Félek mi lesz, ha valamit elrontok.

A nevezetes nap reggelén én kelek a legkorábban alig aludtam annyira ideges vagyok.

Alig megy le pár falat a torkomon reggeli közben. Aztán a kutyapórázt nem találjuk. Teljesen szétesőben vagyok. Kyo mégis türelmesen meg várja, míg be ülök a kocsiba Nibu a hátsó ülésre kerül, én elől ülök gazda mellet.

A szám szélét rágcsálom vagy a körmöm, ami jön. Nagyon izgulok. Mi lesz, ha nem tetszem? Mi lesz, ha valamit elrontok? Jaj, annyira félek!

Meg állunk egy hatalmas épület előtt és várunk a parkoló kinyitására.

- Ez a Phonetically Syndicalism Company épülete – magyarázza Kyo és behajt a parkolóba. Mélygarázsban állunk meg.

Remeg minden tagom. Lassan kiszállok. Nibu örül, hogy végre kiszállunk, de amint Kyo kezébe kerül a póráza azonnal nyugton marad, de az orra többször el csábítja.