16. fejezet: Nao pov:

Megint sikerült totális hülyét csinálnom magamból előtte. Mért nem vagyok képes ember módjára viselkedni? Mért csak mint egy idióta?

Teljes elkeseredettségemben leugrom az egyik kocsmába. Igazából nem tudom mit keresek itt, de ha már le jöttem iszok egy sört, hátha attól megoldódik a dolog.

Gondolkodva figyelem a gyöngyöző buborékokat mikor az egyik sarokban fel tűnik egy ismerős fej.

Die a Dir en Grey gitárosa. Vajon neki is hasonló problémája lehet? Elnézve az előtte sorakozó üres üvegeket valószínűleg hasonló a probléma körünk. Lehúzom keserű italom és oda megyek hozzá.

- Hát te kicsi mackó mit keresel itt? – mér végig.

- Amit te – ülök le mellé.

Rendel még egy kört, immár vele iszom.

- Én bánatomat iszom el, te?

- Szintén zenész – sóhajtom. Nevet a szójátékomon. Ez jólesik. Pár kör némán fogy el, kezdek oldódni.

- Tudod, – töröm meg a csendet és megint elmélyedek a buborékok csodájában - nem hittem volna, hogy ide kerülök valaki miatt.

Csak kuncog.

- Szerelmi bánat? – néz a szemembe. Szerintem a csodával határos, hogy bele tud nézni tekintettel, hogy mennyit ittam már.

- Valami olyasmi lehet – vonogatom a vállam. – Igazából magam se tudom. Ha meg látom bárhol, legyen az interjú vagy klip egyszerűen nem birok magammal, folyton őt nézem. A szívem kiugrik a helyéből – magyarázom.

- Hát igen ez valami szerelemféle – biztat.

- De… - kerekedik ki a szemem. Ilyen egyszerű lenne a gondomra a válasz?

- Nyugi kicsi Nao, nem kell nagyon félni – olyan erővel veregeti meg a vállam, hogy majdnem lefejelem az asztalt.

- És téged mi űzött az alkohol mámoros vidékére? – kérdezem mellékesen, hogy ne csak rólam essen szó.

- Oh engem egy fekete démon, aki összezavart – révülten mosolyog a poharára.

- Fekete démon? – kérdezek vissza.

- Az. Egyszer közli, hogy ugyan menjek a fenébe, másszor meg kifulladásig csókol.

- Nehéz eset – értek egyet.

- Na és Te? Mert konkrétumot nem mondtál.

-Oh – hirtelen ér a kérdés és felkészületlenül. Körbe pillantok meg bizonyosodva róla, hogy tutira nem figyel ránk senki. Nagy levegő.

- Van egy basszeros, aki meg dobogtatja a szívem, de akár hányszor a közelébe kerülök mindig valami hülyeséget csinálok. Nem tudok mit reagálni. Lenéz, lekezel és még csak pár kedvesnek mondható beszólása volt. – Fel rémlik a mai nap is hogy hogyan is kötöttem ki itt. – Ma is összefutottam vele tök véletlenül és szószerit. A folyóson koccantunk össze, majdnem hanyatt estem, erre elkapta a kezem egyenesbe rántott erre majdnem rá estem. Közli, hogy ne szerencsétlenkedjek és a falhoz tol. Szerinted kétségbe essek, vagy egyszerűen hagyjam a fenébe az egészet? – kérdezem a végén kétségbe esetten.

- Szerintem ne hagyd veszni.

- Mért? – kerekedik ki a szemem.

- Láttam egy párszor, hogy néz rád az a bizonyos basszeros – döbbenten bámulok rá, erre kinevet.

- Tudod? – hebegem.

- Persze, pár hónapja elég rendszeres vendég vagyok a próbáikon. Nem volt nehéz észre venni, hogy akár hányszor elmentek a nyitott ajtó előtt éppen ki nem esik a székéből. Vagy a dohányzóban. Bár ezt inkább egy-két csapat társának az elmondásából tudom.

- Szóval lebuktam? – meg húzom a poharam.

- Csak egy kicsit – kuncog. – Szerintem ne igyál többet – ajánlja. Csak leintem.

- Mért ne? Ma alkoholba fojtom a bánatom holnap fájni fog a fejem és végre helyre kerül minden – magyarázom nagy hévvel és megint meg emelem a poharam.

- Na gyere, haza viszlek! – győzköd tovább.

- Még nem mondtad el a te mesédet – homályosítom fel, a világosítás nem helyén való az én látásom se túlzottan tiszta. – Egy utolsó kört még – fogom könyörgőre, mire beleegyezően vissza ül mellém. Már a pohár lerakására nem emlékszem.

Kényelmes, puha takaró, jó illatú párna. Vajon hol vagyok? Nem karom kinyitni a szemem, mert a fejemben lüktető fájdalmon nem biztos, hogy segítene.

Motozást hallok.

- Nao magadhoz tértél? – koppan valami, amitől összerándulok.

Csak morgok.

- Nyugodtan kinyithatod a szemed a reluxa le van eresztve.

Óvatosan kinyitom a szemem és tényleg - a nappaliban, ahol vagyok -, félhomály uralkodik.

- Szép delet – köszön Die.

- Uh – kommentálom, miközben fel ülök.

- Odaraktam az asztalra fejfájás csillapítót és kávét. Nem tudom, hogy szereted.

- Kösz – lassan meg szokom a sötétséget. – Mi történt tegnap? – kérdem miután nem sikerül össze raknom, hogy kerültem ide.

- Berúgtunk, úgy igazán – leül a fotelba – azaz inkább csak te. Mikor találkoztunk már rendesen el voltál ázva.

- Aha – motyogom és próbálom feleleveníteni az este emlékeit. Képek ugranak be. – Kocsmába ültünk… először a pultnál… utána egy asztalnál… utána…

- Utána mindketten az italtól fűtve meséltük a bajunkat. – hatalmas mosoly terül szét az arcán.

- Miről beszéltem? – szörnyedek el.

- Hogy egy bizonyos basszus gitárral rendelkező egyén tehet mindenről – a végét elneveti.

- Ezen mi olyan nevetséges? – csattanok fel. Majd fejemet fogva beveszem végre a tablettát.

- Bocs, csak ez annyira röhejes, mert egy csapatban játszunk, csak engem egy bizonyos dobos érdekel.

- Kai? –kerekedik el a szemem.

- Nem csodálkozni való – von vállat.

- De…

- Nem látszik? – vág a szavamba – Nem kell annyira kiakadni. Egyszerűen nem akartam el sietni. Meg aztán volt némi csavar a dologban – megint vállat von.

- És amit tegnap mondtam?

- Nyugi, meg tartom – kacsint rám.

- Kösz – nyugszom meg és kortyolgatom a kávémat.

Némán ülünk még egy kicsit.

- Lassan menni kéne nem? – néz rám.

- Mért?

- Mert oké, hogy nekem nincs ezen a héten próbatermezés, de neked szerintem be kéne menni?

- Jesszus! – kiáltok fel újabb fájdalmat okozva ezzel magamnak. Fejem fogva pattanok fel.

- Nyugi – ültet vissza és kezembe adja a mobilom. – Hívd a menedzsered, hogy elaludtál – diktálja. Automatikusan tárcsázok.

Miután le lett üvöltve a fejem, Die tanácsait követve mondtam a dolgokat, kaptam egy potya szabad délutánt.

- Akkor talán most menj haza, zuhanyoz le és aludd ki magad – mosolyog rám továbbra is.

- Kösz – hálálkodom.

- Semmiség – legyint.

Összeszedem magam, kikísér és még annyit segít, hogy hív egy taxit, ami haza visz.

- Hogy hálálom meg? – kérdem végül, már az utcán állva, a taxira várva.

- Nem adod fel – kacsint rám.

Összenevetünk és beszállok a sárga autóba, ami most parkolt le. Bemondom a címem és már száguldok is haza felé.

Reggel az óra kegyetlenül kelt. Fáradtan végzem el a reggeli teendőimet hiába aludtam át a tegnapot, még egy kicsit nyomott vagyok. Nagyon kikészültem, soha többet alkoholt!

Még mindig fájó fejem fogom és baktatok a próbatermünk felé.

- Mért nem tud egy kicsit csendesebben ordítani – morog egy túlzottan is ismerős hang túl közelről. Mire felemelem a fejem már neki is mentem.

- Bocsi… – szabadkozom miközben összeszedem magam.

- Semmi, már kezdem meg szokni – masszírozza a halántékát.

- Ajánlom a zöld teát, általában segít! – motyogom és tovább megyek.

- Jó és kinek adjak belőle? A fejfájásomat Ruki okozza.

- Akkor neki is vigyél, hátha meg nyugtatja – vonok vállat.

- Azért kösz – morogja még és tovább áll.

Legalább nem hülyézet le. Kicsit bámulom a hátát, mikor hirtelen meg fordul.

- Egyébként mért voltál tegnap előtt kocsmában?

- A szerelmi bánatom ittam el – felelem csípőből, majd zavartan elkapom róla a tekintetem.

- Sikerült vagy még tart? – kíváncsian pislog, majd miután rájött mit kérdez, zavarba jön – Bocs nem rám tartozik.

- Passz – motyogom.

Intek neki és folytatom az utam a termünk felé. Fáj a fejem még mindig.

A teremben még csak Shou van jelen.

- Szia! – köszön mosolyogva.

Csak rá mosolygok.

- Akkor még nem heverted ki? – kérdi nagyon vidáman.

Meg rázom a fejem.

Leülök a dobok mögé. Random szerűen játszok valamit és végül valami ki jön belőle.

- Nao, ez jó! – jön ide Shou.

- Kösz – mondom, azzal leülünk, és megbeszéljük a részleteket.

Lassan a többiek is beszivárognak.

- Na, rendbe jöttél? – kérdi Saga.

- Igen – mosolygok.

- Mitől készültél ki így? – kíváncsiskodik Hiroto.

- Dievel ültem le inni – döntök a féligazság mellet. Nem kell, hogy ők is hülyének nézzenek.

- Dievel? – döbben meg Saga.

- Inni? – hápogja Shou.

- Te nem szoktál! Sőt híresen antialkoholista vagy! – hebegi Tora.

- Hát most ez is megtörtént – mosolygok.

- Na, na! Nao, te, aki mikor először mentünk el együtt bulizni úgy utasítottad el a szeszes italokat, mintha pestis járványt hordoznának. – csóválja fejét Tora.

Ezzel megindul a lavina. Lelkesen kezdik ecsetelni a bulis emlékeket, már ami meg maradt belőlük. Mindegyikre tisztán emlékszem, hiába nem részegedtem le, jól éreztem magam velük. Jókat derülök a felhozott emlékeken. Mikor Shou beszédképtelen lett, mert lezsibbadt a nyelve valamelyik koktéltól, mikor Hiroto először hányt. Mondjuk az nem szép, de mulatságos volt annyiszor kért bocsánatot.

Még azért a sok emlékidézgetés alatt jut idő a munkára is. Amit Shouval összedobtunk reggel, befejezzük és tökéletesítgetjük jó kis szám lesz belőle.

- Akkor mára ennyi – nyújtózom egyet.

- Elmúlt a fejfájásod? – kérdi Shou.

- Igen – mosolygok.

- Ha ennyire nem bírod a másnaposságot, minek iszol? – kérdi a basszeors, csak úgy mellesleg, mintha folyton innék.

- Saga! – csattanok fel – Először és utoljára csábultam el ilyenre! – mérgelődöm és morcosan össze szedem a cuccaimat és ott hagyom őket. Még hallom Shou meg rovását.

- Most sikerült megbántanod! – morogja.

A többi nem jut el hozzám, megérkezik a lift és beszállok. Még mielőtt becsukódna az ajtó, bevágódik mellém valaki.

- Estét! – köszönök és meg nyomom a kocsi szint gombját.

- Neked is! – fel kapom a fejem. Reita áll mellettem. Engem valaki fent nagyon kedvel és valaki nagyon utál.

-Szintén kocsi szint? – kérdezem mellékesen.

-Ig… - a mondat vagy szó félbe marad, mert a lift meg rándul.

Olyan szerencsétlen vagyok, hogy neki esek a falának. De ami még rosszabb Reita rám esik.

- Azt hiszem áramszünet – szólalok meg nagyon halkan. A minket körül vevő kék fényből ítélve.

- Ja – jön a válasz a fél barna szempárból, amit látok a basszerosból. – Várakozáson kívül mást nem igen tehetünk – mondja furcsa éllel a hangjában, de nem gúnyosan.

Megelégelem, hogy nem látom mindkét szép szemét. Kisöpröm a zavaró tényezőt a látóteremből.

Egy halk sóhaj hagyja el az ajkait, miközben pár másodpercre lehunyja szemét. Majd végre ismét a szemembe néz. Nem veszem el a kezem arca éléről, nagyon lassan a tarkójára csúsztatom ujjaim. Már épp azon vagyok, hogy egy életem egy halálom, mikor fel gyúlnak a fények egy rántással újra elindul a lift. Reita pedig mellettem köt ki, a falnak nyomódva. Nehéz, zavart csend ül meg közöttünk. A lift megáll a kocsi szinten. Lemászunk a falról. Kinyílik az ajtó.

-Hát, szia – köszönök el. És ott hagyom.

Kocsimhoz sietek. Gyorsan beülök, de még nem indítok. Hova rohanjak?  Hogy lehettem ekkora barom? Most vagy utál, vagy meg undorodott tőlem… vagy nem is tudom mi, de valamit nagyon elrontottam.

- A francba – csapok a kormányra dühösen. Ekkora barom is csak én lehetek!

Az önvádból telefonom csipogása ránt ki. Sms-em jött.

„Fel ne add! Különben életed végéig bánni fogod! Die”

Döbbenten pislogok.

Az még hagyján, hogy honnan szerezte meg a számom, de honnan tudta, hogy épp feladni készülök? Valami hatodik érzéke van a fazonnak?

Mindegy nekem most haza kell mennem és fürdenem egy jót. Az talán helyre rak, egy jó pancsolás a kádban.

Aztán eszembe jut a telefonom és végül mégis másik irányba megyek. Die talán segít.

Leparkolok az emeletes ház előtt. Simán bejutok a nagykapun. Fogalmam sincs honnan emlékszem az útra, de feltalálok a megfelelő ajtóhoz. Nagy levegő és csöngetek.

Rögtön nyílik az ajtó.

- Szia Nao! – köszön pár pislogás után – Minek köszönhetem a meglepetést?

-Ne haragudj, hogy rád törtem, csak ma írtál egy sms-t és pont akkor, amikor készültem feladni. Kérlek, segíts, lehet mindent elrontottam! – darálom.

Hökkenten néz, majd eláll az útból.

- Gyere beljebb, ezt jobb nem a folyóson meg vitatni.

Megvárja, míg leveszem a cipőmet, kabátomat.

- Elég hamar végeztetek ma a próbával – néz az órájára.

- Elég ügyesek voltunk és amúgy is csak emlékezések voltak, de egy szám már majdnem kész.

- Az jó, gyere foglalj helyet. Mi bánt?

Leülök a kanapéra, meg várom míg visszatér a konyhából két bögrével. Furcsán méregetem a nedűt benne.

- Csak tea – mosolyog rám. – Nem kell aggódni, nem akarlak leitatni, meg ahogy kinéztél reggel. Na de térjünk a tárgyra, mi is a problémád, amiért itt kötöttél ki.

Hát elmesélem neki az egész sztorit, mikor kezdtem felfigyelni rá, mikor éreztem úgy, hogy ez több mint zenei érdeklődés. Aztán összezavarodottságomat, a bal lépéseimet. Csendben végighallgat mindent, nem szól közbe, néha újra tölti a poharát teával, de egyéb életjelet, csak a szemében látok, ami érdeklődve figyel.

- És ma délután beragadtunk a liftbe és majdnem megcsókoltam – sóhajtok lemondóan befejezve a mondandómat.

Némaság borul ránk, magamhoz veszem a poharam és bele kortyolok.

- Hogy-hogy csak majdnem? – kérdezi végül.

- Mikor eldöntöttem, már ott voltam, hogy meg teszem tényleg csak ilyen kicsire voltam tőle – mutatom fel hüvelyk és mutató ujjammal a távolságot mérve – olyan puha haja van és a bőre is… aztán elindult a lift – az emléktől is borzongás fut végig rajtam.

- Szerintem taktikát kéne váltanod – forgatja bögréjét gondolkodva.

- Mire gondolsz?

- Próbáld elkerülni – pillant rám. – Minden találkozást minimalizálni. Ne akadj ki, de így majd Ő fogja keresni a véletleneket, hogy megtudja mért is volt az, amit tettél. De tudod mit? Ha visszamentünk dolgozni… mármint én is bejárok, majd ha Shinya fel épül, akkor majd elmegyünk egyszer ebédelni és kidolgozzuk a részleteket!

Döbbenten pislogok párat.

- Rendben – bólintok.

- Akkor most szerintem menjél haza és aludd ki magad. – rakja le kiürült poharát.

Ránézek az órára és elszörnyedek.

- Ne haragudj, hogy eddig fel tartottalak – szabadkozom.

- Semmi baj – mosolyog töretlenül.

Végül könnyebb lélekkel megyek haza és váltom valóra a fürdéssel kapcsolatos gondolataimat.