26. fejezet: Nibu pov

Sajnos az élet sem marad tökéletes. Nio kicsi gazdám folyton el jár mindenhova. Idegen illatok vannak rajta mikor haza jön de nem vészes megszokható és mikor haza jön mindig játszunk. Mikor ö nincs itthon Kyo gazda olyan szomorú nem is vagyok sokat a közelében inkább a kertben játszok egyedül.

Egyik este nagyon készülnek elmenni. Nio kicsi gazdám is nagyon izgatott, remélem engem is visznek. Persze lebeszélnek arról, hogy menjek, de én velük szerettem volna lenni.

Alig mennek el, máris hiányzik kicsi gazdám.

Nem tudok elmélyedni a szundikálásban mert fék csikorgás gyors ajtó nyitódás csapódás és ahogy bemegyek Kyo gazdi nagyon feszült. Nio kicsi gazdám nincs magánál. Hiába bökdösöm orrommal nem ébred fel rá. Pedig mindig kuncogva fel szokott kelni. Végül sikerül fel ébreszteni. Kyo gazda után szól. Nem értem miért ilyen szomorú, nem értem miért ilyen hisz itt vagyok. Nem vidítom fel eléggé?

Végül vacsora után megyünk aludni. Megint Kicsi gazdámmal alszok.

Unottan figyelem, ahogy Reggel elmegy iskolába, majd vissza jön aztán hazajön gazdi. Játszunk eszünk végül alvás. Az unalmas hétköznapokban hirtelen változás történik. Kicsi gazdi korábban jön haza, mint szokott.

-Gyere Nibu elmegyünk, viszünk Kyo gazdának ebédet, nem vitte el magával az övét.

Nio hozza a pórázom ezzel felvidulok és élénken követem az eseményeket. Egy finom illatokat eregető dobozt becsomagol és nyakamba akasztja a pórázom. Indulásra készen vidáman csóválom farkam.

Alig lépünk ki az utcára máris borús az idő. Egész nap sütött a nap most meg be van borulva szörnyű ez a hideg szellő is.

Kyo gazdi kapja meg az illatozó dobozt, erélyesen rám szól hogy az övé. Én egy morzsát se kaphatok belőle? Nagy szemeket meresztek rá de nem hatja meg a látvány. Ráadásul az orrom elött eszi meg. Pedig én is éhes vagyok. Nagyon is. Enni szereték belőle.

A doboz vissza kerül a szatyorba Nio kicsi gazdám pedig indulásra ösztönöz.

-Otthon te is kapsz enni – vigasztal. Az jó mert éhes vagyok nagyon is.

Az utcán kószálva egy ismerős szagot vélek fel fedezni. Nem kötődnek hozzá jó emlékek így Niot el kezdem haza húzni.

-Megyek már ne rángass.

Alig érünk haza rohanok hátra a kertbe, nincs vérszag rendben megnyugodhatok.

-Gazda? – hebegi mögöttem Nio kis gazdi.

-Az elszökött háziállatokat meg szokták büntetni – ez a hang félelmetes. Kis gazdi is fél, meg kell öt mentenem attól a kétlábútól. Morgok csattogtatóm a fogaim tudja meg hogy tőlem félnie kell.

-Takarodj innen – azzal olyat tesz amit még velem nem tettek. Megüt meg rúg és még fájdalmat is okoz. Nagyon fáj. Sírok nyüszítek Nio kicsi gazdám védeni próbál, de nem megy neki. Öt is megüti az idegen. Ismerem ezt a szagot, de mikor valami éles hasit belém menekülőre fogom. Csak az egyik bokorig jutok el. Nio kicsi gazdámat pedig el hurcolja. Nio nem sir nem hív segítségül, de ellenkezik, de aztán kap ö is és már nem ellenkezik tovább.

Félek, félek egyedül. Sötétedik és Kyo gazdi még nem jött haza.

Végszóra az ismerős kocsi meg áll a ház előtt. Nem tudok felállni, nagyon fáj minden mozdulat. Kétségbe esetten rohan ki hozzám, bevisz a házba, fáj mikor mozgat de megnyugszom hogy itt van.

Aztán beszél a zajos szörnyetegen majd kicsi csend után megint jön egy kétlábú bár öt ismerem mégis érzem, hogy Gazdi egyre idegesebb, okát nem látom a másik teljesen nyugodt. Beszélgetnek, nem értem a dolgot egy biztos, hogy kicsi gazdám eltűnt. Tudom, hogy el vitte az a gonosz kétlábú de nem tudom elmondani. Kyo gazda egész este idegesen járkál fel alá. Mikor meg virrad telefonon beszél valakivel utána elvisz orvoshoz.

A szagok eltömítik orrom és egyszerűen utálok itt lenni. Szerencsére csak egyszer voltam itt. Elalszom valami csiklandós szagú dologtól.

Mikor legközelebb felébredek már otthon vagyok nem Nio ágyában hanem a saját takarómon. Kicsit még fáj felállni, de nem zavar muszáj meg tudnom hol van kicsi gazdám.

Kyo gazda alig van itthon mindig olyan szaga van mikor hazajön mint annak a helynek ahol elaludtam. Nem szeretem ezt a szagot.

A napok peregnek egyhangúságuk hirtelen ér véget. Kyo gazda és még sok idegen érkezik. Kicsi gazdám hozzák. Örülök neki de nem engednek a közelébe. Ki zárnak a kertbe. Mérgemben több gödröt is ások, be kell jutnom, látni akarom kicsi gazdám. Mi baja van miért nem üdvözölt? Miért nem ölelt magához? Miért nem simogatta meg a buksim?

-Gyere Nibu – hiv Kyo gazdi. – Most már bemehetsz Niohoz – azzal megveregeti a fejem. Bemegyünk kicsi gazdi szobájába, csend van. Nio is alig lélegzik.

-Még nem ébredt fel – mondja Kyo gazdi. Oda ül az ágy szélére és figyeli kicsi gazdim, érzem hogy aggódik. Mellé fekszem, hátha ez vigaszt nyújt neki.

Sokan jönnek mennek a házban mégis Nio kicsi gazdám ágya mellet fekszem.

Kyo gazda végül kiküld a kertbe, ott kicsit körbe szaglászok de minden változatlan. Fehér ruhás kétlábú jön megy. Aztán végre engem is beengednek Kicsi gazdámhoz.

Nagyon nyúzott szegény. Puszit adok neki a magam módján megölel végre magához ölel. Nedves folyik végig arcán, szomorú és még jobban ölel. Annyira hiányzott.

Végig nézem ahogy lábra áll napok óta először, vajon játszani is fogunk? De nem csak a fürdőbe mennek. Elunom ezt a lassú tempót, kimegyek a konyhába a vizes edényem tele szóval jót lafatyolok.

Kicsi gazda ugyan magához tért de még nincs jól. Hiába nyalogatom sebeit nem gyógyul olyan gyorsan mint kéne. Játszani még nem tudunk, Kyo gazdi elküldött mikor a labdámmal próbálkoztam.

-Sajnálom Nibu – simogatja meg békítően a fejem – Most még nem tudunk játszani.

Szomorúan megyek a kertbe. Egyedül semmi nem olyan jó. Őrzöm a házat, hisz ez legalább némi változatosságot hoz. Nio a szobája fogja, én meg inkább a kertbe fetrengek.

Bent valami érdekes történhet és kíváncsian bemegyek. Kyo gazdi is békésebb hangulatban van, azt hiszem ideje a szeretgetés kikövetelésének. Oda megyek hozzá és jelezvén jelenlétem rá ülök lábára majd fejem ölébe hajtom. Nio kicsi gazdim végre nevet, és vele nevet Kyo gazdi is. Vidáman fogok körbe és rohanok egyiktől a másikig.

Kyo gazda végre hajlandó kijönni velem a kertbe labdázni. Nio kicsi gazdám csak a teraszig jön és ott le ül, néha neki is oda viszem a labdám, hogy eldobja. Nevetve tesz eleget kérésemnek. Élvezem, hogy visszatért az élet belé, és hogy végre velem is foglalkoznak.

Igen ők az én falkám.

Vége.

(Most már tényleg)