25. fejezet: Nio pov

Gackt gazda megint itt van. Érzem az illatát. Olyan tisztán érzem, mintha a bőröm alatt lenne. Fája sötétség. Halk léptek, nyílik az ajtó. Nem tudom kinyitni a szemem.

-Végre meg találtalak – halk kuncogás, igen ö az. Reszketek. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet.

Megérzem, ahogy végig simít meszetlen oldalamon, kezétől kiráz a hideg.

-Már ennyire vágytál az érintésemre? – búgja. Ruha susogás. Meszetlen mellkasa hozzám ér. Menekülnék, de nem enged. – Miyavi elvitt egyszer, de többet nem jön megmenteni – suttogja a nyakamnak miközben kezei újra és újra végig simítják testem. Teljesen meg dermedek. Bele harap a nyakamba, felkiáltok ez nem az a kedveskedő kis harapás.

-Ez az kiálts csak – kuncog, kegyetlen vagy Gackt. Könnyek égetik a szemem, de nem engedek. Nem akarok örömöt szerezni. Mégis ijedt kiáltás szakad ki belőlem mikor a bejáratomnál érzem ujjait. Egyszerre két ujját vezeti belém. Szétszakadok, égek. A fájdalom csak erősödik.

-Ne ellenkezz – nyalja meg arcom, nyelve tovább vándorol a nyakamra onnan a mellbimbóimra. Útközben többször belém harap, csak felszisszenek. Végre kiveszi az ujjait, tehetetlenül el ernyedek. Szétfeszíti a lábaimat és megérzem keményedését. Fájdalmasan fel ordítok, mikor belém merül. Fáj, csak fájdalom, az ami meg marad bennem. Már a csillagokat se látom. Valószínűleg a tudatom is meg válik tőlem rövidesen és igen a sötét el borit.

Pofozásra kelek.

-Térj magadhoz – szentségel felettem valaki.

Csak fájdalmasan fel nyögök, tudtára adva, hogy fent vagyok.

-Gyerünk, vedd fel. – nem ismerem ezt a hangot. Túl aggodalmas. Ki aggódna értem? Talán Kyo gazda hisz egész meg kedvelt, míg nála voltam. Nincs erőm öltözni. Aki pofonnal ébreszt, most idegesen rángatja rám a nadrágot és a pólót.

Kirángat az ágyból vagy honnan és átkarolja a derekam.

-Már megint fogytál – motyogja idegesen.

Nem látok, nagyon nagy a sötétség.

Lépcsök folyósok, majd ajtó csapódás. Kocsi hang. Megint elnyel a sötét.

-Kösz hogy kihoztad – ez Kyo hangja, de mért suttog?

-Ennyivel tartoztam a kölyöknek, különben nem kapom meg, amit akarok – nevet valaki. Ismerem ezt a nevetést, meg remegek. Ez Miyavi.

-Na mentem az én kiéhezet vadmacskámhoz – ajtó halk kattanása.

-Nio, kérlek, térj magadhoz. – hallom nagyon közel Kyo hangját.

-Kyo – mondanám, de csak egy elhaló nyögés fér ki a torkomon.

-Magához tért már? – kérdi még egy ismerős hang. Azt hiszem Kaoru.

-Már magánál van, de még nem nyitotta ki a szemét.

-Kyo – végre sikerül ki passzíroznom magamból. Nagyon ki van száradva a szám vajon mikor ittam utoljára? Egyáltalán mi az az inni?

-Itt vagyok Nio – remegő kéz fogja meg az enyémet.

-Hívjam az orvost? – kérdi valaki más.

-Víz – nyöszörgöm

-Ruki hoznál egy pohár vizet, és egy nagy adag kávét? – ez Shinya hangja.

-Persze – cipőkopogás, ajtó nyitás, zár kattanása és ujjra csend.

Még egy remegő kéz simít végig az arcomon. Anyagot érzek a szememen.

-Minden rendben lesz már – suttogja Kyo és hangja megnyugtat.

-Pontosan, hogy érted el, hogy Miyavi kihozza abból a labirintusból Niot? – szólal meg valaki. Ha a hangjából jól sejtem Kai az.

-Ezt talán ne itt – mordul fel Kaoru. Megint nyílik az ajtó.

-Itt a kávé és a víz.

A remegő kéz visszatér fel segít és számhoz kerül egy pohár.

Nagyot kortyolnék de fáj nyelni. Köhögve sikerül lenyelnem egy-két kortyot.

-Lassan –suttogja Kyo. Olyan jó hallani a hangját az aggodalmat hogy vigyázz rám.

Össze mosodik körülöttem a világ, meleg takaró puha párna egy remegő cigi füstös kéz, ami mindig visszatér, hogy meg nyugtasson rémálomból felriadva. Gyógyszert kapok, ami eltompít és elmulasztja a fájdalmat. Néha jön egy idegen, aki megvizsgál és elmondja, mit kell még tenni, hogy gyógyuljak, kapok még gyógyszert, aztán békén hagynak.

Rettegek a felébredéstől, a valóságtól, mert az szörnyű. Kyo itt van velem végig. Nem tágít, nem tesz semmit csak remegő kezével hűsíti homlokom.

A lázam lemegy napok óta először magamtól ülök fel és fogadom el az ételt amit valószínűleg Shinya készített el, mert nem olyan ízű mint Kyóé. Elfogyasztása után, Kyo kiviszi a tálcát és nem jön vissza azonnal, a hangokból ítélve telefonál. Kopog.

-Szabad – hangom rekedt mintha nagyon régóta nem csináltam volna mást mint sikítás. Kyo belép, nem jön ide mintha félne tőlem, miért?

-Gondolom kíváncsi vagy arra mi történt veled és hogy kerültél haza – sóhajt – Nem akarlak fel kavarni így szeretnék várni addig amíg magadtól kérdezel és mikor már képes vagy két lábra állni – megvakarja a fejét – Nehéz ezt mondani – kicsit még szerencsétlenkedik végül nagy nehezen a szemembe néz – Szeretném ha még ezek után is maradnál, de nem tehetem kötelezővé. Az orvos azt mondta nem sokáig vagy már ágyhoz kötve. Ha felépültél és akarsz el mehetsz, nem muszáj ebben az örült világba maradnod. – látom, hogy fáj neki, amit mond, de akkor mért mondja? Miért nem tart itt egyszerűen? Annyi kérdés száguldozik át rajtam. Végül felteszem azt ami a legjobban meg tudok fogalmazni.

-Mióta fekszem?

-Körülbelül kéthete.

-Azt hogy? – kerekedik el a szemem és áll meg egy pillanatra a világ.

-Egy hétig a korházba voltál komába. Egy hétig itt ápoltunk és körülbelül öt napja vagy magadnál.

Ezt… ezt nekem fel kell fognom…

-Ha készen állsz a nagy harcra el mehetünk a fürdőbe – mosolyog rám – Kiálts ha bármi van, a nappaliban vagyok – azzal magamra hagy.

Hihetetlen, hogy szabadultam meg? Mi történt velem? Nem fáj a testem, de a lelkem sajog, ki fogja meg gyógyítani? Ekkor egy nagy szőrös fekete valami rohan be az ajtón és felugrik az ágyamra.

-Nibu – kiáltok fel meglepetten. Össze nyalja az arcom olyan jó látni, mintha semmi baja sem lenne egyszerűen örül nekem. Átölelem és bundájába temetem arcom. Ahogy megérzem meleg testét, eluralkodnak rajtam az érzelmek, sírva, nevetve zokogok. Ölelem Nibut azt, aki még ebben a lehetetlen helyzetben is velem van. Akkor is meg akart védeni, és most is itt van, hogy vigaszt nyújtson.

Nagy nehezen fel ülök újra, el kell jutnom a fürdőszobába, de a fejem még kába. Lerakom egyik lábam, nagy levegő, akkor most jön a másik. Hűvös parketta simul talpam alá.

-Ideje fel állni – motyogom, de bátorságom elszáll. Kiáltsak Kyoért? Vagy kockáztassam meg az elesést? Nem tudom. A nyitva felejtett ajtó előtt elsétál a ház tulajdonosa.

-Készülsz a fürdőbe? – kérdezi vissza nézve.

-Igen szeretnék oda jutni – hajtom le a fejem.

-Gyere – nyújtja felém kezét. Nem úgy segít, mint a többi ember tenné, megadja a lehetőséget, hogy magamtól álljak lábra, és tegyem meg az első lépéseket. Nekidurálom magam csak három lépés az ajtó és a kéz, ami segít.

Kyo mosolyogva vár. Ellököm magam az ágytól, ingatag lábaimra állok a három lépés hamar meg teszem és bele zuhanok az énekes karjaiba.

-Ügyes vagy – dicsér meg és honom alá nyúlva segít tovább menni. Elmegyünk a fürdőszobába.

-Innen már boldogulsz? – kérdezi mikor segít leülni a kis hokedlire.

-Kérlek, segíts – arcom vörös a szégyentől.

-Akkor vedd le az átizzadt göncöket, addig bealítom a víz hőmérsékletet, majd segítek oda menni.

Teszem, amit mond és alig egy percen belül már a zuhanyzóban állok.

-A szappan a helyén, itt maradok ha szeretnéd, de nem akarok zavarni.

-Maradj – suttogom. Bólint és neki áll a fürdőszobában pakolászni. Szenvedek a szappannal, minden fáj és ugyan a sebeket csak most tudom fel mérni igazán, nem vagyok egy szép látvány.

Lemosom magamról a habot és elzárom a csapot. Kyo törülközővel vár, hatalmas egész testem befedi. Élvezem a puhaságát. Befogadóm megdörgöli a hátam és mikor nem vált ki belőlem semmit, tovább szárogat. Tiszta ruhát kapok majd vissza a szobába.

-Egy pillanatig még tudnál várni? – kérdi és az ajtóban hagy. Figyelem mozdulatait és valahogy nyugalommal tölt el.

-Na most már kész – felém tartja kezét megint megteszem azt a pár tétova lépést, és a karjába kapaszkodva vissza mászom fekhelyemre.

-Holnap mit szolnál ha a konyhában ennél? – veti fel – Érzed már magad elég erősnek hozzá?

-Szeretnék kint enni – bólintok határozottan.

-Rendben – az éjjeliszekrényen lévő gyógyszer készletközt kutat. – Ezt még be kell szedned – azzal vizet tölt és megvárja míg lenyelem a pirulákat.

-Köszönöm – pillantok rá. Meg borzolja a hajam mint ahogy mindig is, ez olyan nosztalgikus.

-Jó éjszakát – köszön el és fel áll. Az ajtóból még visszanéz némán kérdezve, hogy csukja az ajtót; végül abban maradunk, hogy csak behajtja, hogy Nibu be tudjon jönni.

Tudom, hogy nem úsztam meg, még van egy mesém, tartozom ennyivel neki és azt hiszem magamnak is.

Ki gondolta volna, hogy Kyo gazda ennyire türelmes? Azt már végképp nem tudom fel fogni, miért törődik még mindig velem, lehet sajnál? Ha meg kérdezem el kell mondanom mi történt. Megrázkódom, el akarom felejteni.

Így tértem vissza a pokolból. Már tisztán fekszem és bámulom annak a szobának a plafonját, ahol életem talán legbékésebb pillanatait éltem át. Ugyan most már emlékszem a szüleimre és a velük együtt töltött boldog pillanatokra is, de itt volt a legjobb akkor is. Itt múlt nélkül is elfogadtak.

Kyo kérte, hogy ne hívjam gazdának, hisz már nem az, inkább szeretné, ha befejezném az iskolát és próbálkoznék valamilyen színi társulatnál, nagyon jó vagyok táncban. Valamint ugyan úgy el tart mint eddig csak maradjak. Cserébe szeretné meg tudni mi történt velem.

-Visszatértek az emlékeim – suttogom végül, ez olyan hihetetlen.

-Oh – elmosolyodik – Akkor a családodra is emlékszel – azzal előszed egy dobozkát – Kaorunál néha igen hasznos, hogy ennyi mindenhez ért – félmosolya nyújtja át nekem – Ezek azok a dolgok, amiket meg tudott menteni neked a múltadból, eredetileg akkor szerettem volna oda adni, mikor úgy döntesz tovább állsz, de ez akkor volt még mikor nem emlékeztél semmire.

Remegő kézzel veszem át a nem is olyan kicsi dobozt, felnyitom és fényképek egy két emléktárgy és itt van az első macim is. Rengeteg elmék mind abból az időből, amit elfelejtettem.

-Kyo-san – szólalok meg nagy sokára, félre rakom a dobozt és felnézek az épp rendet rakó egyénre.

-Mond – nem is figyel rám, legalábbis az az érzésem, pedig már rég tudnom kéne, hogy ilyenkor is figyel rám csak a kezét foglalja le.

-Nem tudom, hogy mondjam el ami velem történt, mert nem sokra emlékszek. – nagy levegőt veszek. Kyo elém ül a fotelba és vár, nem szól közben nem követel, egyszerűen meg várja hogy magamtól kezdjek mesélni.

-Mikor korházba kerültem sok volt a balesetben szerzett sérülésem, mégis túl éltem. Mindenki azt hitte, hogy meg fogok halni és sokak szerint jobb is lett volna, hallottam a nővéreket. Nem is akartam élni. Végül jött az a gyönyörű férfi. Azt mondta Gackt-nak hívják és hogy el visz magával, csak ne szóljak senkinek és ne emlékezzek semmire, bele egyeztem. Nem akartam a múltam, nem akartam semmit csak szabadulni.

Eleinte nem volt semmi baj. Rendes volt velem, adott enni, inni segített felejteni a fájdalmat. Aztán úgy fél év után minden meg változott. Nem engedett ki az utcára, bezárt az egyik sötét szobába abba a sötét házba, ahol igazából él. Bántott, fájt, és… - elcsuklik a hangom, egész testem bele remeg az emlékbe, ahogy fájdalmat okozott. – Eleinte is volt köztünk szex, nem volt furcsa számomra hisz mindent meg kaptam tőle. A testemmel fizettem, de egy idő után fájt. – hangom egyre halkabb, ahogy beszélek fel fel villannak képek abból a sötétségből. – Aztán átjött egy másik ember is. Nem volt otthon Gackt-san így nem merészkedtem elő, szigorúan meg tiltotta. Az idegen előkereset, megvert sok csúnya dolgot vágott a fejemhez és végül kidobott egy dobozban az utcára.

Kyo bólint és fel áll.

-Mit fogsz csinálni? – kérdezem félve.

-Sajnos Gackt azok közt a sztárok közt van, aki kénye kedve szerint irányítja a médiát. Nem tudok ellene semmit tenni, legfeljebb diliházba dug. Az nem igen van ínyemre. Viszont egy ellenállhatatlan ajánlatott kapott, amit egyszerűen képtelenség visszautasítani.

Némaság borul ránk, fel rémlik egy kérdés.

-Kyo-san, hogy sikerült kihozni onnan? – teszem fel végül. Elmosolyodik, és kicsit tán meg is ijedek ettől a sejtelmes nézésétől.

-Miyavi segített ki a bajból – nagyot sóhajt, mintha valami hatalmas kő zuhanna le a válláról – Mikor észrevettem, hogy eltűntél; Kaoru volt olyan kedves és beavatott a részletekbe, így tudtam meg, hogy hol vagy. Viszont oda bejutni nem egyszerű. Az egyetlen ember, aki ki is jött onnan segítség nélkül az Miyavi. Őt viszont csak nappal lehet telefonon utolérni. Hajnalig nem bírtam el aludni, végül sikerült kagyló végre kapnom. Nehéz volt rá venni de van néhány dolog, aminek még az a papagáj se tud ellenállni.

-Mi az? - kotyogok közben izgatottan.

-Ha az ember nyitott szemmel jár a cégnél rájön néhány turpisságra, ki kivel kavar, ki ki után epedezik, stb. Egy szó mint száz, Miyavi megkapta azt amire mindig is vágyott. Gacktot.

Értetlenül nézek megmentőmre.

-Miyavi Gacktott akarta, az elmondásod alapján és a papagáj bevallása szerint ö tett ki abból a házból először és ö hozott ki másodszor is. Az ok egyszerű féltékeny volt és jobbnak látta megszabadulni a zavaró tényezőtől, az az tőled. Egyébként hálás vagyok annak a papagájnak – rám mosolyog.

-Én is az vagyok – bólintok majd félénken vissza mosolygok. Ezt a pillanatot választja Nibu arra, hogy jelezze, ő is jelen van. A nappali nevetéstől hangos. Végre otthon érzem magam és talán igazán boldog is vagyok, ebben a faramuci kifacsart világban is ráleltem.

Vége?

(Nem kell aggódni, még van egy fejezet)