Történet vége

Ezennel el jutottunk a Házi kedvenc egy kicsit másképpen című történet végéhez. Elvileg a blognak itt vége de lehet kapok még ötletet a folytatáshoz és akkor folytatom a történetet lehet vannak még elvarratlan szálak. ha kedves olvasok találnak olyan kérdést mait még érdemes feltenni és érdemes kifejteni rá a választ egy egy fejezetben esetleg egy teljesen új történetben ami még csatlakozik az eredeti szálhoz azt szívesen várom.
Köszönöm hogy végig izgultatok velem a történetet.
Várom véleményeiteket!

Üdvözlettel: Nigayami

26. fejezet: Nibu pov

Sajnos az élet sem marad tökéletes. Nio kicsi gazdám folyton el jár mindenhova. Idegen illatok vannak rajta mikor haza jön de nem vészes megszokható és mikor haza jön mindig játszunk. Mikor ö nincs itthon Kyo gazda olyan szomorú nem is vagyok sokat a közelében inkább a kertben játszok egyedül.

Egyik este nagyon készülnek elmenni. Nio kicsi gazdám is nagyon izgatott, remélem engem is visznek. Persze lebeszélnek arról, hogy menjek, de én velük szerettem volna lenni.

Alig mennek el, máris hiányzik kicsi gazdám.

Nem tudok elmélyedni a szundikálásban mert fék csikorgás gyors ajtó nyitódás csapódás és ahogy bemegyek Kyo gazdi nagyon feszült. Nio kicsi gazdám nincs magánál. Hiába bökdösöm orrommal nem ébred fel rá. Pedig mindig kuncogva fel szokott kelni. Végül sikerül fel ébreszteni. Kyo gazda után szól. Nem értem miért ilyen szomorú, nem értem miért ilyen hisz itt vagyok. Nem vidítom fel eléggé?

Végül vacsora után megyünk aludni. Megint Kicsi gazdámmal alszok.

Unottan figyelem, ahogy Reggel elmegy iskolába, majd vissza jön aztán hazajön gazdi. Játszunk eszünk végül alvás. Az unalmas hétköznapokban hirtelen változás történik. Kicsi gazdi korábban jön haza, mint szokott.

-Gyere Nibu elmegyünk, viszünk Kyo gazdának ebédet, nem vitte el magával az övét.

Nio hozza a pórázom ezzel felvidulok és élénken követem az eseményeket. Egy finom illatokat eregető dobozt becsomagol és nyakamba akasztja a pórázom. Indulásra készen vidáman csóválom farkam.

Alig lépünk ki az utcára máris borús az idő. Egész nap sütött a nap most meg be van borulva szörnyű ez a hideg szellő is.

Kyo gazdi kapja meg az illatozó dobozt, erélyesen rám szól hogy az övé. Én egy morzsát se kaphatok belőle? Nagy szemeket meresztek rá de nem hatja meg a látvány. Ráadásul az orrom elött eszi meg. Pedig én is éhes vagyok. Nagyon is. Enni szereték belőle.

A doboz vissza kerül a szatyorba Nio kicsi gazdám pedig indulásra ösztönöz.

-Otthon te is kapsz enni – vigasztal. Az jó mert éhes vagyok nagyon is.

Az utcán kószálva egy ismerős szagot vélek fel fedezni. Nem kötődnek hozzá jó emlékek így Niot el kezdem haza húzni.

-Megyek már ne rángass.

Alig érünk haza rohanok hátra a kertbe, nincs vérszag rendben megnyugodhatok.

-Gazda? – hebegi mögöttem Nio kis gazdi.

-Az elszökött háziállatokat meg szokták büntetni – ez a hang félelmetes. Kis gazdi is fél, meg kell öt mentenem attól a kétlábútól. Morgok csattogtatóm a fogaim tudja meg hogy tőlem félnie kell.

-Takarodj innen – azzal olyat tesz amit még velem nem tettek. Megüt meg rúg és még fájdalmat is okoz. Nagyon fáj. Sírok nyüszítek Nio kicsi gazdám védeni próbál, de nem megy neki. Öt is megüti az idegen. Ismerem ezt a szagot, de mikor valami éles hasit belém menekülőre fogom. Csak az egyik bokorig jutok el. Nio kicsi gazdámat pedig el hurcolja. Nio nem sir nem hív segítségül, de ellenkezik, de aztán kap ö is és már nem ellenkezik tovább.

Félek, félek egyedül. Sötétedik és Kyo gazdi még nem jött haza.

Végszóra az ismerős kocsi meg áll a ház előtt. Nem tudok felállni, nagyon fáj minden mozdulat. Kétségbe esetten rohan ki hozzám, bevisz a házba, fáj mikor mozgat de megnyugszom hogy itt van.

Aztán beszél a zajos szörnyetegen majd kicsi csend után megint jön egy kétlábú bár öt ismerem mégis érzem, hogy Gazdi egyre idegesebb, okát nem látom a másik teljesen nyugodt. Beszélgetnek, nem értem a dolgot egy biztos, hogy kicsi gazdám eltűnt. Tudom, hogy el vitte az a gonosz kétlábú de nem tudom elmondani. Kyo gazda egész este idegesen járkál fel alá. Mikor meg virrad telefonon beszél valakivel utána elvisz orvoshoz.

A szagok eltömítik orrom és egyszerűen utálok itt lenni. Szerencsére csak egyszer voltam itt. Elalszom valami csiklandós szagú dologtól.

Mikor legközelebb felébredek már otthon vagyok nem Nio ágyában hanem a saját takarómon. Kicsit még fáj felállni, de nem zavar muszáj meg tudnom hol van kicsi gazdám.

Kyo gazda alig van itthon mindig olyan szaga van mikor hazajön mint annak a helynek ahol elaludtam. Nem szeretem ezt a szagot.

A napok peregnek egyhangúságuk hirtelen ér véget. Kyo gazda és még sok idegen érkezik. Kicsi gazdám hozzák. Örülök neki de nem engednek a közelébe. Ki zárnak a kertbe. Mérgemben több gödröt is ások, be kell jutnom, látni akarom kicsi gazdám. Mi baja van miért nem üdvözölt? Miért nem ölelt magához? Miért nem simogatta meg a buksim?

-Gyere Nibu – hiv Kyo gazdi. – Most már bemehetsz Niohoz – azzal megveregeti a fejem. Bemegyünk kicsi gazdi szobájába, csend van. Nio is alig lélegzik.

-Még nem ébredt fel – mondja Kyo gazdi. Oda ül az ágy szélére és figyeli kicsi gazdim, érzem hogy aggódik. Mellé fekszem, hátha ez vigaszt nyújt neki.

Sokan jönnek mennek a házban mégis Nio kicsi gazdám ágya mellet fekszem.

Kyo gazda végül kiküld a kertbe, ott kicsit körbe szaglászok de minden változatlan. Fehér ruhás kétlábú jön megy. Aztán végre engem is beengednek Kicsi gazdámhoz.

Nagyon nyúzott szegény. Puszit adok neki a magam módján megölel végre magához ölel. Nedves folyik végig arcán, szomorú és még jobban ölel. Annyira hiányzott.

Végig nézem ahogy lábra áll napok óta először, vajon játszani is fogunk? De nem csak a fürdőbe mennek. Elunom ezt a lassú tempót, kimegyek a konyhába a vizes edényem tele szóval jót lafatyolok.

Kicsi gazda ugyan magához tért de még nincs jól. Hiába nyalogatom sebeit nem gyógyul olyan gyorsan mint kéne. Játszani még nem tudunk, Kyo gazdi elküldött mikor a labdámmal próbálkoztam.

-Sajnálom Nibu – simogatja meg békítően a fejem – Most még nem tudunk játszani.

Szomorúan megyek a kertbe. Egyedül semmi nem olyan jó. Őrzöm a házat, hisz ez legalább némi változatosságot hoz. Nio a szobája fogja, én meg inkább a kertbe fetrengek.

Bent valami érdekes történhet és kíváncsian bemegyek. Kyo gazdi is békésebb hangulatban van, azt hiszem ideje a szeretgetés kikövetelésének. Oda megyek hozzá és jelezvén jelenlétem rá ülök lábára majd fejem ölébe hajtom. Nio kicsi gazdim végre nevet, és vele nevet Kyo gazdi is. Vidáman fogok körbe és rohanok egyiktől a másikig.

Kyo gazda végre hajlandó kijönni velem a kertbe labdázni. Nio kicsi gazdám csak a teraszig jön és ott le ül, néha neki is oda viszem a labdám, hogy eldobja. Nevetve tesz eleget kérésemnek. Élvezem, hogy visszatért az élet belé, és hogy végre velem is foglalkoznak.

Igen ők az én falkám.

Vége.

(Most már tényleg)

25. fejezet: Nio pov

Gackt gazda megint itt van. Érzem az illatát. Olyan tisztán érzem, mintha a bőröm alatt lenne. Fája sötétség. Halk léptek, nyílik az ajtó. Nem tudom kinyitni a szemem.

-Végre meg találtalak – halk kuncogás, igen ö az. Reszketek. Nem akarom, hogy lássa a könnyeimet.

Megérzem, ahogy végig simít meszetlen oldalamon, kezétől kiráz a hideg.

-Már ennyire vágytál az érintésemre? – búgja. Ruha susogás. Meszetlen mellkasa hozzám ér. Menekülnék, de nem enged. – Miyavi elvitt egyszer, de többet nem jön megmenteni – suttogja a nyakamnak miközben kezei újra és újra végig simítják testem. Teljesen meg dermedek. Bele harap a nyakamba, felkiáltok ez nem az a kedveskedő kis harapás.

-Ez az kiálts csak – kuncog, kegyetlen vagy Gackt. Könnyek égetik a szemem, de nem engedek. Nem akarok örömöt szerezni. Mégis ijedt kiáltás szakad ki belőlem mikor a bejáratomnál érzem ujjait. Egyszerre két ujját vezeti belém. Szétszakadok, égek. A fájdalom csak erősödik.

-Ne ellenkezz – nyalja meg arcom, nyelve tovább vándorol a nyakamra onnan a mellbimbóimra. Útközben többször belém harap, csak felszisszenek. Végre kiveszi az ujjait, tehetetlenül el ernyedek. Szétfeszíti a lábaimat és megérzem keményedését. Fájdalmasan fel ordítok, mikor belém merül. Fáj, csak fájdalom, az ami meg marad bennem. Már a csillagokat se látom. Valószínűleg a tudatom is meg válik tőlem rövidesen és igen a sötét el borit.

Pofozásra kelek.

-Térj magadhoz – szentségel felettem valaki.

Csak fájdalmasan fel nyögök, tudtára adva, hogy fent vagyok.

-Gyerünk, vedd fel. – nem ismerem ezt a hangot. Túl aggodalmas. Ki aggódna értem? Talán Kyo gazda hisz egész meg kedvelt, míg nála voltam. Nincs erőm öltözni. Aki pofonnal ébreszt, most idegesen rángatja rám a nadrágot és a pólót.

Kirángat az ágyból vagy honnan és átkarolja a derekam.

-Már megint fogytál – motyogja idegesen.

Nem látok, nagyon nagy a sötétség.

Lépcsök folyósok, majd ajtó csapódás. Kocsi hang. Megint elnyel a sötét.

-Kösz hogy kihoztad – ez Kyo hangja, de mért suttog?

-Ennyivel tartoztam a kölyöknek, különben nem kapom meg, amit akarok – nevet valaki. Ismerem ezt a nevetést, meg remegek. Ez Miyavi.

-Na mentem az én kiéhezet vadmacskámhoz – ajtó halk kattanása.

-Nio, kérlek, térj magadhoz. – hallom nagyon közel Kyo hangját.

-Kyo – mondanám, de csak egy elhaló nyögés fér ki a torkomon.

-Magához tért már? – kérdi még egy ismerős hang. Azt hiszem Kaoru.

-Már magánál van, de még nem nyitotta ki a szemét.

-Kyo – végre sikerül ki passzíroznom magamból. Nagyon ki van száradva a szám vajon mikor ittam utoljára? Egyáltalán mi az az inni?

-Itt vagyok Nio – remegő kéz fogja meg az enyémet.

-Hívjam az orvost? – kérdi valaki más.

-Víz – nyöszörgöm

-Ruki hoznál egy pohár vizet, és egy nagy adag kávét? – ez Shinya hangja.

-Persze – cipőkopogás, ajtó nyitás, zár kattanása és ujjra csend.

Még egy remegő kéz simít végig az arcomon. Anyagot érzek a szememen.

-Minden rendben lesz már – suttogja Kyo és hangja megnyugtat.

-Pontosan, hogy érted el, hogy Miyavi kihozza abból a labirintusból Niot? – szólal meg valaki. Ha a hangjából jól sejtem Kai az.

-Ezt talán ne itt – mordul fel Kaoru. Megint nyílik az ajtó.

-Itt a kávé és a víz.

A remegő kéz visszatér fel segít és számhoz kerül egy pohár.

Nagyot kortyolnék de fáj nyelni. Köhögve sikerül lenyelnem egy-két kortyot.

-Lassan –suttogja Kyo. Olyan jó hallani a hangját az aggodalmat hogy vigyázz rám.

Össze mosodik körülöttem a világ, meleg takaró puha párna egy remegő cigi füstös kéz, ami mindig visszatér, hogy meg nyugtasson rémálomból felriadva. Gyógyszert kapok, ami eltompít és elmulasztja a fájdalmat. Néha jön egy idegen, aki megvizsgál és elmondja, mit kell még tenni, hogy gyógyuljak, kapok még gyógyszert, aztán békén hagynak.

Rettegek a felébredéstől, a valóságtól, mert az szörnyű. Kyo itt van velem végig. Nem tágít, nem tesz semmit csak remegő kezével hűsíti homlokom.

A lázam lemegy napok óta először magamtól ülök fel és fogadom el az ételt amit valószínűleg Shinya készített el, mert nem olyan ízű mint Kyóé. Elfogyasztása után, Kyo kiviszi a tálcát és nem jön vissza azonnal, a hangokból ítélve telefonál. Kopog.

-Szabad – hangom rekedt mintha nagyon régóta nem csináltam volna mást mint sikítás. Kyo belép, nem jön ide mintha félne tőlem, miért?

-Gondolom kíváncsi vagy arra mi történt veled és hogy kerültél haza – sóhajt – Nem akarlak fel kavarni így szeretnék várni addig amíg magadtól kérdezel és mikor már képes vagy két lábra állni – megvakarja a fejét – Nehéz ezt mondani – kicsit még szerencsétlenkedik végül nagy nehezen a szemembe néz – Szeretném ha még ezek után is maradnál, de nem tehetem kötelezővé. Az orvos azt mondta nem sokáig vagy már ágyhoz kötve. Ha felépültél és akarsz el mehetsz, nem muszáj ebben az örült világba maradnod. – látom, hogy fáj neki, amit mond, de akkor mért mondja? Miért nem tart itt egyszerűen? Annyi kérdés száguldozik át rajtam. Végül felteszem azt ami a legjobban meg tudok fogalmazni.

-Mióta fekszem?

-Körülbelül kéthete.

-Azt hogy? – kerekedik el a szemem és áll meg egy pillanatra a világ.

-Egy hétig a korházba voltál komába. Egy hétig itt ápoltunk és körülbelül öt napja vagy magadnál.

Ezt… ezt nekem fel kell fognom…

-Ha készen állsz a nagy harcra el mehetünk a fürdőbe – mosolyog rám – Kiálts ha bármi van, a nappaliban vagyok – azzal magamra hagy.

Hihetetlen, hogy szabadultam meg? Mi történt velem? Nem fáj a testem, de a lelkem sajog, ki fogja meg gyógyítani? Ekkor egy nagy szőrös fekete valami rohan be az ajtón és felugrik az ágyamra.

-Nibu – kiáltok fel meglepetten. Össze nyalja az arcom olyan jó látni, mintha semmi baja sem lenne egyszerűen örül nekem. Átölelem és bundájába temetem arcom. Ahogy megérzem meleg testét, eluralkodnak rajtam az érzelmek, sírva, nevetve zokogok. Ölelem Nibut azt, aki még ebben a lehetetlen helyzetben is velem van. Akkor is meg akart védeni, és most is itt van, hogy vigaszt nyújtson.

Nagy nehezen fel ülök újra, el kell jutnom a fürdőszobába, de a fejem még kába. Lerakom egyik lábam, nagy levegő, akkor most jön a másik. Hűvös parketta simul talpam alá.

-Ideje fel állni – motyogom, de bátorságom elszáll. Kiáltsak Kyoért? Vagy kockáztassam meg az elesést? Nem tudom. A nyitva felejtett ajtó előtt elsétál a ház tulajdonosa.

-Készülsz a fürdőbe? – kérdezi vissza nézve.

-Igen szeretnék oda jutni – hajtom le a fejem.

-Gyere – nyújtja felém kezét. Nem úgy segít, mint a többi ember tenné, megadja a lehetőséget, hogy magamtól álljak lábra, és tegyem meg az első lépéseket. Nekidurálom magam csak három lépés az ajtó és a kéz, ami segít.

Kyo mosolyogva vár. Ellököm magam az ágytól, ingatag lábaimra állok a három lépés hamar meg teszem és bele zuhanok az énekes karjaiba.

-Ügyes vagy – dicsér meg és honom alá nyúlva segít tovább menni. Elmegyünk a fürdőszobába.

-Innen már boldogulsz? – kérdezi mikor segít leülni a kis hokedlire.

-Kérlek, segíts – arcom vörös a szégyentől.

-Akkor vedd le az átizzadt göncöket, addig bealítom a víz hőmérsékletet, majd segítek oda menni.

Teszem, amit mond és alig egy percen belül már a zuhanyzóban állok.

-A szappan a helyén, itt maradok ha szeretnéd, de nem akarok zavarni.

-Maradj – suttogom. Bólint és neki áll a fürdőszobában pakolászni. Szenvedek a szappannal, minden fáj és ugyan a sebeket csak most tudom fel mérni igazán, nem vagyok egy szép látvány.

Lemosom magamról a habot és elzárom a csapot. Kyo törülközővel vár, hatalmas egész testem befedi. Élvezem a puhaságát. Befogadóm megdörgöli a hátam és mikor nem vált ki belőlem semmit, tovább szárogat. Tiszta ruhát kapok majd vissza a szobába.

-Egy pillanatig még tudnál várni? – kérdi és az ajtóban hagy. Figyelem mozdulatait és valahogy nyugalommal tölt el.

-Na most már kész – felém tartja kezét megint megteszem azt a pár tétova lépést, és a karjába kapaszkodva vissza mászom fekhelyemre.

-Holnap mit szolnál ha a konyhában ennél? – veti fel – Érzed már magad elég erősnek hozzá?

-Szeretnék kint enni – bólintok határozottan.

-Rendben – az éjjeliszekrényen lévő gyógyszer készletközt kutat. – Ezt még be kell szedned – azzal vizet tölt és megvárja míg lenyelem a pirulákat.

-Köszönöm – pillantok rá. Meg borzolja a hajam mint ahogy mindig is, ez olyan nosztalgikus.

-Jó éjszakát – köszön el és fel áll. Az ajtóból még visszanéz némán kérdezve, hogy csukja az ajtót; végül abban maradunk, hogy csak behajtja, hogy Nibu be tudjon jönni.

Tudom, hogy nem úsztam meg, még van egy mesém, tartozom ennyivel neki és azt hiszem magamnak is.

Ki gondolta volna, hogy Kyo gazda ennyire türelmes? Azt már végképp nem tudom fel fogni, miért törődik még mindig velem, lehet sajnál? Ha meg kérdezem el kell mondanom mi történt. Megrázkódom, el akarom felejteni.

Így tértem vissza a pokolból. Már tisztán fekszem és bámulom annak a szobának a plafonját, ahol életem talán legbékésebb pillanatait éltem át. Ugyan most már emlékszem a szüleimre és a velük együtt töltött boldog pillanatokra is, de itt volt a legjobb akkor is. Itt múlt nélkül is elfogadtak.

Kyo kérte, hogy ne hívjam gazdának, hisz már nem az, inkább szeretné, ha befejezném az iskolát és próbálkoznék valamilyen színi társulatnál, nagyon jó vagyok táncban. Valamint ugyan úgy el tart mint eddig csak maradjak. Cserébe szeretné meg tudni mi történt velem.

-Visszatértek az emlékeim – suttogom végül, ez olyan hihetetlen.

-Oh – elmosolyodik – Akkor a családodra is emlékszel – azzal előszed egy dobozkát – Kaorunál néha igen hasznos, hogy ennyi mindenhez ért – félmosolya nyújtja át nekem – Ezek azok a dolgok, amiket meg tudott menteni neked a múltadból, eredetileg akkor szerettem volna oda adni, mikor úgy döntesz tovább állsz, de ez akkor volt még mikor nem emlékeztél semmire.

Remegő kézzel veszem át a nem is olyan kicsi dobozt, felnyitom és fényképek egy két emléktárgy és itt van az első macim is. Rengeteg elmék mind abból az időből, amit elfelejtettem.

-Kyo-san – szólalok meg nagy sokára, félre rakom a dobozt és felnézek az épp rendet rakó egyénre.

-Mond – nem is figyel rám, legalábbis az az érzésem, pedig már rég tudnom kéne, hogy ilyenkor is figyel rám csak a kezét foglalja le.

-Nem tudom, hogy mondjam el ami velem történt, mert nem sokra emlékszek. – nagy levegőt veszek. Kyo elém ül a fotelba és vár, nem szól közben nem követel, egyszerűen meg várja hogy magamtól kezdjek mesélni.

-Mikor korházba kerültem sok volt a balesetben szerzett sérülésem, mégis túl éltem. Mindenki azt hitte, hogy meg fogok halni és sokak szerint jobb is lett volna, hallottam a nővéreket. Nem is akartam élni. Végül jött az a gyönyörű férfi. Azt mondta Gackt-nak hívják és hogy el visz magával, csak ne szóljak senkinek és ne emlékezzek semmire, bele egyeztem. Nem akartam a múltam, nem akartam semmit csak szabadulni.

Eleinte nem volt semmi baj. Rendes volt velem, adott enni, inni segített felejteni a fájdalmat. Aztán úgy fél év után minden meg változott. Nem engedett ki az utcára, bezárt az egyik sötét szobába abba a sötét házba, ahol igazából él. Bántott, fájt, és… - elcsuklik a hangom, egész testem bele remeg az emlékbe, ahogy fájdalmat okozott. – Eleinte is volt köztünk szex, nem volt furcsa számomra hisz mindent meg kaptam tőle. A testemmel fizettem, de egy idő után fájt. – hangom egyre halkabb, ahogy beszélek fel fel villannak képek abból a sötétségből. – Aztán átjött egy másik ember is. Nem volt otthon Gackt-san így nem merészkedtem elő, szigorúan meg tiltotta. Az idegen előkereset, megvert sok csúnya dolgot vágott a fejemhez és végül kidobott egy dobozban az utcára.

Kyo bólint és fel áll.

-Mit fogsz csinálni? – kérdezem félve.

-Sajnos Gackt azok közt a sztárok közt van, aki kénye kedve szerint irányítja a médiát. Nem tudok ellene semmit tenni, legfeljebb diliházba dug. Az nem igen van ínyemre. Viszont egy ellenállhatatlan ajánlatott kapott, amit egyszerűen képtelenség visszautasítani.

Némaság borul ránk, fel rémlik egy kérdés.

-Kyo-san, hogy sikerült kihozni onnan? – teszem fel végül. Elmosolyodik, és kicsit tán meg is ijedek ettől a sejtelmes nézésétől.

-Miyavi segített ki a bajból – nagyot sóhajt, mintha valami hatalmas kő zuhanna le a válláról – Mikor észrevettem, hogy eltűntél; Kaoru volt olyan kedves és beavatott a részletekbe, így tudtam meg, hogy hol vagy. Viszont oda bejutni nem egyszerű. Az egyetlen ember, aki ki is jött onnan segítség nélkül az Miyavi. Őt viszont csak nappal lehet telefonon utolérni. Hajnalig nem bírtam el aludni, végül sikerült kagyló végre kapnom. Nehéz volt rá venni de van néhány dolog, aminek még az a papagáj se tud ellenállni.

-Mi az? - kotyogok közben izgatottan.

-Ha az ember nyitott szemmel jár a cégnél rájön néhány turpisságra, ki kivel kavar, ki ki után epedezik, stb. Egy szó mint száz, Miyavi megkapta azt amire mindig is vágyott. Gacktot.

Értetlenül nézek megmentőmre.

-Miyavi Gacktott akarta, az elmondásod alapján és a papagáj bevallása szerint ö tett ki abból a házból először és ö hozott ki másodszor is. Az ok egyszerű féltékeny volt és jobbnak látta megszabadulni a zavaró tényezőtől, az az tőled. Egyébként hálás vagyok annak a papagájnak – rám mosolyog.

-Én is az vagyok – bólintok majd félénken vissza mosolygok. Ezt a pillanatot választja Nibu arra, hogy jelezze, ő is jelen van. A nappali nevetéstől hangos. Végre otthon érzem magam és talán igazán boldog is vagyok, ebben a faramuci kifacsart világban is ráleltem.

Vége?

(Nem kell aggódni, még van egy fejezet)

24. fejezet Kyo pov

Próba után fáradtan érek haza. Ismerős lágy dallam szól a nappaliból. Ez a mi egyik számunk valahogy máshogy hangzik. Legnagyobb meglepetésemre Nio ül a kanapén ölében egy ős öreg akusztikus gitárral. Te jó ég az még meg van?

Ijedten kapja felém a tekintetét. Olyan mint akit valami rosszon kapták.

-Kyo gazda – hebegi.

-Ezt játszd el még egyszer – nem törődve azzal hogy levegyem a kabátom vagy valami leülök és a dallamok hatására és Shinya egyik elejtett mondatával a fejemben indul egy újabb szöveg.

-Ez nagyjából kész – teszem le a tollat. Nio érdeklődve figyel. – Hol tanultál meg játszani?

-Még régebben tanított rá valaki – motyogja zavartan – kérlek, ne haragudj, hogy engedély nélkül elvettem – szemében félelem csillan.

-Dehogy haragszom még jól is jött. Lehet Kaorunak szólok dolgozzuk fel azt a régi számot így is – morfondírozva nyúlok a telefonért – Áh most már nem zavarom biztos el van foglalva valami mással – gondolataimat éhes korgás szakítja félbe – Ezek szerint még mindig nem ettél – mosolygok és megyek a konyhába vacsorát készíteni.

-Holnap suli – hallom a hátam mögül félős hangját.

-Akkor menjél tusolj le és készítsd ki a holnapi ruhád – néha úgy érzem magam mintha nem a gazdája hanem az anyja lennék. Ezen a gondolaton muszáj mosolyognom. Én aki sose akartam családot láss csodát itt vagyok és épp egy kölyöknek adok otthont.

Persze meg ha ez ilyen könnyű lenne de nem az. Kaoru tudja, hogy ki volt az előző gazdája de nem mondja el. Miért nem mondja el? És miért kell utána néznie pár dolognak még?

Kesernyés gondolataimból Nio rángat ki és leülünk enni, persze Nibu is kiköveteli magának a figyelmet. Így is elég nehéz rendesen enni nem, hogy még egy fejlődőben lévő rotweler folyton ráül a lábamra meg rááll ha úgy hozza kedve.

Reggel nyúzottan kelek. Nio már nincs itthon neki már elkezdődött a suli. Nekem is rohanom kéne, hogy mutassam Kaorunak az új szöveget.

Vissza a mókus kerékbe. Mintha mi se történt volna járok be a próbaterembe mondjuk még mindig nem szeretem. Szükséges rossz, ahogy Kaoru nevezte még évekkel ezelőtt, mikor nyafogtam neki. Most már nem nyafogok, hanem teszem a dolgom és jó látni, ahogy készülnek a dolgok.

Persze nem hagy nyugodni, hogy Nio eljár otthonról nincs vele mindig Nibu, de legalább mindig tudom hol van, mert ír sms-t.

Fáradtan görnyedek a papírjaim fölé és próbálok minél antiszociálisabb képet vágni, hogy ne zavarjanak meg mikor az ajtó nyílása megzavar. Ki jöhetett? Nem érdekel nekem most ezt itt be kéne fejeznem… de nem megy főleg, hogy egy túlontúl ismerős hang is felráz.

-Elnézést a zavarásért – hebegi a hang.

-Nio hát te? – nézek fel. Mintha mondtam volna, hogy maradjon otthon. De csak félve beljebb óvakodik Nibu is vele van, legalább nincs egyedül.

-Öm… – na már megint nagyon határozott.

-Kerülj csak beljebb – tereli beljebb azonnal Toshi. Na meg átkarolja, amitől persze Nio meg merevedik.

-Enged már el azt a gyereket – szól rá Die.

Elkezdenek kekeckedni egymással, de már ez sem zavar figyelem, ahogy meg könnyebbülten fel sóhajt és közelebb lépdel felém és fel mutat egy szatyrot.

-Az ebéd – mosolyog mellé félénken.

Kicsit hökkenten veszem át a dobozt.

-Mi van Kyo már házi kosztot kapsz? – incselkedik Die.

Rá mordulok. Veszi a lapot és vissza vonul.

-Csak ezért jöttem – von vállat – Nem is zavarok tovább.

-Maradj csak mikor itt vagy Kyo is kezelhetőbb – nevet Kaoru.

Nio értetlenül néz Nibu pedig vészesen közelit az ebédemhez.

-Ez az enyém – szólok rá. Pislog párat, hogy ö bizony szeretné azt a dobozt vagy legalább a tartalmát. – Nem ez az enyém – érvelek és már fel is állok hogy legalább melegen egyem meg. Nio megvárja, míg befejezem az ebédet, az üres bentos dobozt összeszedi, elcsomagolja, búcsút int és megy haza.

-Azért néha féltékeny vagyok – dohogja Toshiya – Nem elég hogy Kao gondolatati is mindig kitölti a kis srác még neked is hoz ebédet és én? Velem mikor lesz foglalkozva? – sértett hercegnőket meghazudtoló eleganciával megy a gitárjához és tüntetően nem foglalkozik velünk.

Kaoruval összemosolygunk.

-Szerintem vidd haza és békítsd meg nincs kedvem egész nap nézni a hisztijét – érvelek, nem törődöm hangon.

-De ha most én lelépek, ti se maradtok meg és akkor oda egy napi melóm hogy be gyertek – nevet fel.

-Majd tartjuk a frontot – bólogat Die.

-Na persze azonnal rohannál a drága dobosodhoz – fintorog. Még mindig haragszik Kaira. Vajon mikor békül meg. Nem sok ideje van foglalkozni a dologgal.

A nap vége vészesen közeleg és mi még nem vagyunk kész azzal, amit elterveztünk. Kaoru valamikor este és éjfél között enged el minket.

Haza érkezve furcsállom ugyan, hogy nincs felkapcsolva a villany Nio ilyenkor már itthon szokott lenni, de biztos megint a csoport társaival ment el bulizni mondjuk nem túl sűrű és előtte mindig telefonál most mégse tette. Elő kapom mobilom és hívom. Valahol a hátsókért környékén meg szólal valami. Mi ez?

Átrobogok a lakáson. Feltépem a kerti ajtót és ott a telefon. A zacskózott koszos bentos doboz. Minden itt van. De hol van Nio? Még a táskája is itt van.

-Nibu? – szólongatom a kutyát. Nyüszögés a kert végéből. Oda botladozom. Az egyik bokor mögött elbújva meglelem a roti kölyköt. Remeg és mintha csillogna a bundája.

-Gyere beviszlek – nyúlok alá és viszem be a lakásba – Mi történt veled? – kétségbe esetten újra előkapom a szörnyeteget és tárcsázom azt aki elvileg mindent tud.

-Igen?

-Azonnal mond meg ki volt Nio előző gazdája, mert innen eltűnt. És Nibut is meg verte valaki – hadarom. Dühösen folytatok de választ nem kapok – Kaoru – dühös mordulásom végre fel rázza a gitárost.

-Mindjárt ott vagyok – azzal bontja a vonalat.

Oké Kaoru jön, de hol van Nio?

Kétségbe esetten mászkálok. Ezen az se segít, hogy Nibu folyton követ a fejével, mert felállni nem tud.

Fékcsikorgás és megáll egy kocsi a ház előtt. Feltépem a bejárati ajtót.

-Kyo, nyugodj meg – hallom a gitáros hangját.

-Frász nyugszom – mordulok és beengedem.

-Meg kell nyugodnod – bemegyünk a lakásba és lenyom a kanapéra Nibu mellé.

-Mond el még egyszer lassan hogy értsem – tagoltan beszél mint a gyogyósokhoz szokás.

-Haza jöttem Nibut a kert végében találtam meg sírt és nem tud fel állni. Orvoshoz ilyenkor nem tudom vinni. Nio telefonja és minden cókmókja itt van – intek a kanapé lábához.

-Rendbe – telefont vesz elő – Ne haragudj Tochi, ez most komoly ügy. Nio eltűnt. Értem… ne haragudj.

Bontja és rám néz.

-válaszokat! – követelem.

-Rendben de nem fog tetszeni és nem akarom hogy hülyeséget csinálj!

Kimérten bólintok. Nem szokott tetszeni ilyen bevezetés utáni válaszai.

-Nio előző gazdája Comui Gackt volt. Nem tudom, hogy lépet meg tőle de valószínűleg Miyavi keze van a dologban.

-Mi köze Gackthoz a papagájnak?

-Te is csukott szemmel jársz? Még Kainak is leesett, hogy Miyavival valami baj van.

Hagyja hogy fel dolgozzam a hallottakat.

-Oké világos. Miyavi Gackt. De mi köze van mindehhez Nionak?

-Nagyon egyszerű – von vállat – Gacktról mindenki azt feltételezi hogy kedves és aranyos de egy domina.

Azt hiszem ez most kicsit sok. Hátra dőlök és várom hogy leülepedjen a sok információ.

-Hogy került hozzá Nio?

-A korház, ahol kezelték a srácot. Miyavi is épp bent volt egy megfázás miatt. Gackt meglátogatta és valószínűleg látta a kis srácot. Hogy hogyan szerezte, meg azt nem tudom, de nála kötött ki. Az orvosok váltig állítják, hogy haza ment a srác, ez azért sántít, mert nincs hova haza mennie. Nem csak az emlékei vesztek el, hanem szinte mindene, leégett a házuk és a szülei halottak.

Kicsit sokkosan ülök a kanapén. Most mihez kezdjek? Gackt az, akihez hozzá érni nem lehet, mert úgy mozgatja a médiát, ahogy neki tetszik és képes lenne rá, hogy két rossz szót szól rólam és diliházba találom magam. Az meg nem tenne jót a bandának. Akkor megint itt a kérdés hogy mentsem meg Niot?

-Miyavi! – pattanok fel.

-Tessék? – pislog ki Kaoru is a gondolatai közül.

-Holnap beszélni kell Miyavival.

-Hogy hogy csak holnap? – értetlenkedik.

-Ma már nem tudom utol érni – bökök a fali óra felé.

23. fejezet: Kaoru pov

A céges buli Nio összeesése és Kyo viharos távozása után, mintha mi sem történt volna, folytatódik tovább. Viszont az a műsor ismerős.

Pár semmitmondó beszélgetés után lelépek a próbatermünkbe, és gép elé ülve merülök el az éterben, keresve a mostani műsort és az előzetesét. Igen ez ő volt. Most felhívjam Kyot, vagy sem? Telefonom után nyúlok.

- Azt hiszem, tudom ki volt Nio előző gazdája – darálom köszönés helyett hallom, ahogy valami csattan valamin.

- Ki az?

- Még nem biztos, de ezt majd megbeszéljük személyesen, még utána nézek pár dolognak.

- Rendben – nagyon elgyötört a hangja.

Még mondanék valamit, de Toshiya jelenik meg a terem ajtajában.

- Kaokao ne mond, hogy még most is dolgozol – nyafog, igen azt hiszem kicsit sokat ivott. A telefonom sípolva közli, hogy Kyo kilépett az éteri világból. Azt hiszem, holnapra marad az „utána nézek ennek az alternatívának” című feladat. Toshi ringó csípője jobban leköt. Nos, igen mit tagadjam? Ha iszom egy keveset, máris jobban megkívánom.

Fogalmam sincs, hogy hagytuk el a bulit és azt már végképp nem tudom, hogy jutottunk el az ajtónkig, de az már biztos, hogy nagy lendülettel estünk be rajta, mert fáj a hátam. Toshi mint mindig, ha iszik kicsit vehemensebb. Nem bánom, most nekem is kijár egy kis vadulás. Kedvelem a nyugis meghitt pillanatokat is, de most ez a cseppnyi durvaság jólesik.

Nem is hittem, hogy még képes vagyok ilyen mutatványokra. Miket ki nem hoz belőlem ez a férfi?

Reggel élvezném, hogy sokáig lehet lustálkodni, de valamiért nem megy. Kiülök a konyhába, hogy ne zavarjam az álomszuszékot, ő bezzeg tud aludni. Csak én nem.

Újra át kell gondolnom a tegnap esetté; oké, hogy az övé a műsor; oké, hogy még abban a pillanatban szerepelt is, de ez azért mégis csak fura lenne. Mindegy, egy kicsit még félre rakom ezt a problémát. Most más dolgom van. Nekem is ki jár egy kis pihenés.

Hosszan áztatom magam a kádban. Nagyon ritkán teszem, de most azt hiszem, kijár egy kicsit. Már hűlőben van a vizem, mikor úgy döntök, nem szendergek tovább. Köntösbe burkolózok, nincs kedvem azzal foglalkozni, hogy felöltözzek.

A nappaliba telepszem le kávémmal, gép az ölemben és próbálok rájönni az összefüggésekre. Nio balesetet szenvedett, eltűnt, kimaradt a suliból, szülei meghaltak, azt hitték Ő is. Most pedig feltűnik, mint akinek semmi baja, csak a múltját felejtette el és valaki olyannál volt, aki nem bánt vele valami finoman. Vajon mi jön ki ebből? Hogyan tovább?

Merengésemből Toshi álmos hangja ránt ki.

- Már megint Nion gondolkodsz – ásít egy nagyot – néha féltékeny vagyok rá. A turnén nem nyúlsz hozzám, mert ránk nyithat, aztán most a gondolataid nagy részét ő teszi ki, na, hogy is van ez?

Átvonul a nappalin egy dámát megszégyenítő eleganciával és sértett felhúzott orra is jól kivehető. Azt hiszem, most kicsit békítenem kell, nem mintha a turnéról való haza érkezés után nem tornáztunk volna eleget.

Nos, nem panaszkodom utolját nem is tudom mikor voltam ilyen felajzott. Bár nem is tudom, minek gondolkodom ilyeneken, mikor itt mutogatja abban a feszülős bokszerben azt a kívánatos fenekét. Azt hiszem ideje a tettek mezejére lépnem. Pár nyújtott lépéssel mögötte termek és átölelem. Ma se nagyon fogunk kimászni az ágyból.

Ez az egyik legpihentetőbb és legfárasztóbb szüneteim közé felírhatom a mostanit. Aktív pihenésemből Shinya erőszakos hívása rángat ki. Rövid és velős, alig két perces beszélgetés.

- Kaoru. Nem találjuk Kait. Én lépek fel helyette. Nem fogja senki megtudni – és bontja a vonalat.

Döbbenten meredek a készülékre. Még csak köszöni se köszöntem. Nem mintha olyan sokszor tenném, ha a srácokkal telefonálok. De akkor is. Mi a fene?

Fellép? Hol, mikor, mi van?

Próbálom vissza hívni, nem megy. „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.”, kikapcsolta a telefonját? Ezt csak koncert előtt szokta megtenni. Hol fog fellépni és én miért nem tudok róla?

- Mi baj Kao? – lép mögém Toshi és átölel, hasam simogatja, nyakam hajlatába fúrja fejét. Ha nem lennék ilyen ideges, ez most nagyon jól esne, de ideges vagyok, nagyon is.

- Shinya hívott, fellép valahol és nem tudom hol, és még csak azt se tudom miért. – Hangom tompa és üres, nem érződik benne mennyire feszít belül a düh.

- Oh, akkor semmi baj, Shini nem olyan hülye gyerek, megoldja, nagyfiú már.

- Egy frászt – köpöm. Indulok, hogy felöltözzek, de nem jutok messzire, mert megszólal a telefonom.

- Igen? – veszem fel az ismeretlen számot.

- Üdvözlöm Niikura Kaoru-samahoz van szerencsém?

- Igen, ki keres?

- A The GazettE menedzsere vagyok Sakai, köszönöm a beleegyezését, hogy Shinya itt legyen és helyettesítse Kait, amíg nem ér vissza.

Azt hiszem, elállt a szavam, legalábbis a belső. Most pedig életbe lép a vezér-sama, és leegyeztettem a rám eső dolgokat, a helyszínen készült hang és egyéb felvételeket triplán meg kell szűrni, nem tudhatja meg senki, hogy ott volt a Dir en Grey dobosa.

Dühöm fellángol, amint lerakom a készüléket. Csak érjek oda. Csak kaparintsam a kezeim közé.

- Gyere már Kaoru – nyafog Toshi.

- He? – nézek rá.

Teljesen fel van öltözve és rám vár az előszoba ajtajában.

- Hova készülünk? – csodálkozok rá.

- Nehogy azt mond, hogy elfelejtetted tegnap meg beszéltük, hogy ma elmegyünk vacsorázni, mert különleges ez a nap – azzal, mint aki jól végezte dolgát meg fordul és kinyitja a bejárati ajtót – Lent várlak a kocsiban.

Vajon mit felejtettem el. Felöltözöm és mivel Tochin is egész elegáns ruha volt, én se a szakadtrocker formám veszem elő.

Lefelé menet előszedem a kis noteszem és megnézem a naptárat benne. Tényleg ilyen sok idő eltelt volna? Mikor a kocsi mellé lépek, pontosan tudom mit felejtettem él és azt is tudom, hogyan tegyem jóvá.

Az anyós ülésen üldögél, kicsit morcosan bámul az ellenkező irányba, bár inkább mindenhova ahol nem én vagyok.

- Sokat vártál rám?

- Igen – hőzöng – egész nap, ha épp nem az ágyban mulatjuk az időt mindig másra figyelsz, csak nem rám – duzzog.

- Kérlek, Toshimasa! Ez most rólad szól, ígérem – azzal látványosan előveszem a telefonom és kikapcsolom az orra előtt.

Osztatlan sikere van a vacsorának mindkettőnk részéről. Én végre jóízűen eszem, mert nem nekem kell főznöm és nem is műanyag. Toshiya élvezi a fényűzést, ritkán megyünk éterembe, na, nem mintha nem lenne rá keret, csak egyszerűen nincs rá időnk. Vacsora után még sétálunk egyet, mint a friss szerelmes párok a parkban, közben mindenféle semmiségekről van szó.

Nagyon jól sikerült év fordulót tudhatok magam mögött azt hiszem, és még egy szál vörös rózsával is meglepem séta közben.

Az estének vége szakad, a csöpögős love sztori véget ér és másnap reggel keményen az arcomba köpi, hogy bizony nekem ma el kell intéznem valamit.

Shinya ajtaja nem akadály, Miyut is simán kikerülöm.

- Hol vagy TE! – üvöltök. Végig nyitogatok mindent, legutoljára a háló ajtaját lököm be – Egy segg nem ér ennyit – folytatom a hőzöngés, bár hangom nyugodt és szenvtelen. Az se érdekel, hogy épp elég intim körülményeket zavartam meg.

- Kaoru, kérlek, kimennél egy kicsit? – kérdezi ugyan olyan halál nyugodtan Shinya.

- Nem – vágom rá – most azonnal összekaparod magad onnan és szépen kijössz, de felőlem itt is meg beszélhetjük a dolgokat! – Ha nekem nem lehetett egy nyugodt felhőtlen estém, ami ráadásul évfordulóm napja volt akkor neki ne legyen holdfényes reggele. Arról nem is beszélve, hogy a szívbajt hozták rám. – Azt hittem, hogy annak ellenére, hogy te vagy a legfiatalabb neked több eszed van, mint a többieknek, de tévedtem, ugyan olyan idióta vagy te is – kezdem fel emelni a hangom a helyzet ellenére is. - Mit tud ez a kis vakarcs, amiért sutba dobnád a karriered?! - a következő pillanatban egy ököl vágódik az arcomnak, majd a földön kötök ki. Innen alulról magasnak látszik a chibike.

- Lehet, hogy én vagyok a vakarcs, de te fekszel most a földön. - mondja nekem hűvösen, majd méltóságteljesen elvonul a fürdőbe és hirtelen ketten maradunk a dobosommal, akinek az arcáról csak azt tudom leolvasni, hogy inkább az énekes után menne, mint hogy engem hallgasson

- Kérlek, fáradj ki – int az ajtó felé. Felhúzom az orrom és kimegyek. Ha két perc múlva nem talál ki, akkor megint bemegyek.

Mázlijára alig egy percen belül előkerül köntösbe bugyolálva.

- Ne kímélj – sóhajt nagyot. Én pedig belefogok a szent beszédbe. Végig hallgatja, bár tudom, kb. a falnak beszélek.

- Kaoru, most már elég – szól bele az egyik levegővételnél – Felnőtt férfi vagyok, teljes és egész ember, el tudom dönteni mi az, ami jó és mi az, ami rossz a bandának, nekem, a páromnak. Kérlek, most fejezd be, mielőtt még jobban lealacsonyítod magad.

Elfelejtek levegőt venni. Mikor lett Shinya ilyen? És miért tépem én a szám neki, mint anno nekünk Yoshiki? Mit rontottam el?

- Ne felejts bejönni próbára – vetem még oda és azt hiszem, ideje lépnem.

Fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal. Mit vétettem? Lealacsonyítani magam? Hova, minek, miért?

Fel sem fogom hová megyek, de egy kocsma békés kis asztalánál térek magamhoz.

Fogynak az órák, és az italos poharak nem gyűlnek az asztalon, mint régen. Még mindig csak a második üvegsörnél tartok.

- Leülhetek? – kérdi egy igen ismerős hang. Felpillantok és döbbenten veszem tudomásul, hogy Die már kényelembe is helyezte magát. – Hogy kerültél ide? – int körbe.

- Nem tudom – rázom meg a fejem.

- Akkor gyere – húz fel.

- De hisz még csak most jöttél – értetlenkedek.

- Igen, csak egy igen hisztis telefonhívás, egy igen hisztis basszerostól meggyőzött arról, hogy neked most minél előbb haza kellene menned.

- Toshi felhívott?

- Igen miután beszélt vele Shinya – sóhajt a gitáros, és tettlegesen felrángat a székemből. Kifizeti a két söröm és már a kocsiban találom magam.

- Két nap múlva már próba nem? – kezd laza beszélgetést.

- Igen – morgom.

- Aztán megint a mókuskerék – sóhajt színpadiasan.

- Valami olyasmi – mormogom csak, hogy mutassam, még figyelek rá.

Otthon Toshi fogad, mintha évek óta eltűntem volna.

Kapok masszázst meg kis szeretgetést. Igen, azt hiszem, erre volt szükségem, hogy két nap múlva Shinya fejét leszedjem még azok ellenére is, hogy olyan kis fennhéjázó volt.

Toshi hiába próbál a kedvemre tenni, mindig benne van a kis tüske.

Szerda reggel mikor belépek a próbaterembe, tudom már, hogy Shiyna is érezte itt a veszte.

Természetesen a kis szurkálódásokat megkapja, ami jár neki.

Egy idegen lép be a mi menedzserünk mellet, akivel nekem beszélnem kellene, de sajnos ezt el kell halasztanom, mert nagyon komolynak tűnnek.

- Kaoru-san – szólnak nekem. Hát oda megyek. – Bemutatom Sakait, a The GazettE menedzserét.

- Üdvözlöm – fogok vele kezet.

- Szeretném hálám kifejezni – azzal egy borítékot nyújt át nekem. Egy hivatalos köszönetnyilvánító levél. Hüm, érdekes dolgokat produkál az élet. Beljebb intek, hogy nyugodtan az illetékeseknek is. Addig elmerülök a sorok között. Félfüllel hallgatom, hogy hálálkodik Shinyának; aztán még Die is kap dicséretet, mert odajutatta az eltévedt dobost.

A menedzser távozása után a kedélyek is visszarázódnak a régi kerékvágásba. Kivéve engem, még mindig zavar, hogy nem tudom a megoldást Nio problémájára. Vagyis találtam valamit, de ennek így nincs összefüggése. Valahogy nem gömbölyű a dolog. Mért kerül elő mindig annak a papagáj fejűnek a neve? Mi az összefüggés közte és másik colstok között?

Gondterhelten figyelem Kyot, aki ugyanúgy jár be dolgozni, mint mindannyian, mégis látom rajta, hogy inkább otthon lenne. Az egyik fél beszélgetésünk alkalmával meg tudtam, hogy Nio jól van, már iskolába is bejár, az osztálytársai egész normálisak, bár Kyónak nem tetszenek. Mégis hagyja, mert látja rajta, hogy boldog.

Boldog, de meddig? És én, hogy fogom megállítani a lavinát? Mi lesz még itt?

Gondolataimból a nyíló ajtó ránt fel.

22. fejezet: Die pov

Minden visszatér a rendes kerékvágásba. Mondjuk Kaiéknak elkezdődött a koncert sorozatuk, mégsem aggódom, nem mennek olyan messzire és olyan sokáig, mint mi.

Kocsiban ülök és megyek boltba, mikor egy igen ismerős egyén fut velem párhuzamosan. Lehúzódom.

-Mit keresel itt? - állítottam le a kocsim az út szélén. Ostoba módon eszembe jutott, lehet, hogy valamilyen speciális edzést tart, és csak zavarom, amikor nagy nehezen megszólalt.

- Kérlek, azonnal vigyél... a koncert helyszínére... – nyögi, és már be is ül mellém. Becsatolta a biztonsági övet is, még mindig csak bambán nézem őt.

- Indulj már, kérlek! Már rég elkezdődött a koncert!

- Milyen koncert? - kérdezek vissza.

- A miénk, kérlek, indulj már el! - futották el könnyek a szemét. Azonnal gázt adtam.

- Hogy kerülsz ide, ha fellépés van?

- El kellett mennem a húgomért a város túlsó felébe röviddel a koncert előtt. Úgy számoltam, hogy visszaérek, ám dugóba kerültem - foglalta röviden össze a vele történteket. - Otthagytam a kocsim az út szélén, és gyalog indultam el, egy kocsi sem vett fel.

- Még legalább tizenöt perc, míg odaérünk, és nélküled... biztos, hogy lefújták - mondom szomorúan.

- Nem, az nem lehet! - sápad el, már-már azt hittem, hogy zokogásban tör ki, vagy épp elájul. - Nekem... nekünk végünk akkor.

Meg érkezünk a hátsó ajtóhoz. Simán beengednek még engem is. Bár azért megdöbben a fickó, hogy mit keres itt a Diru gitárosa. Meg hogy kerül a Gazette dobosa ide, mikor épp a színpadon kéne lennie.

Bejutunk a színpad mellé. Az egyik szervező dermedten figyel minket.

- Hogy jussak fel oda észrevétlenül? - tördeli idegesen a kezét Kai. Azonban egyelőre lekötött Shinya, aki a dobok mögött ült, és játszik. Észrevehető egy avatott szemnek, a fények meglehetősen kerülték őt, és még egy felső is volt rajta, aminek a kapucnija teljesen az arcába volt húzva.

Ám én tudtam, hogy az ott fent Shinya. Egyrészt és talán legfontosabb tény a mellettem álló dobos volt, másrészt hallható különbség volt a játékban. Ami úgy láttam, hogy senki másnak nem tűnt fel.

- Mi következik most? - fordultam a szervező felé, aki látszólag tátott szájjal bámulta hol Kait, hol a dobost fent a színpadon.

- Van otthon valaki? - integettem előtte, mire megrázta a fejét. - Mi jön most? - tettem fel újra a kérdést.

- Elsötétül a színpad öt másodpercre, majd jön a következő szám. Uram, ha ő itt van - mutatott a dobosra – akkor ki van a színpadon?

- Kai, azonnal vedd le a felsőd! - utasítottam a függöny mögül. - Miért? - kérdezte.

- Öt másodperced lesz, hogy felszaladj és helyet cserélj Shinyával - mondtam neki, mire azonnal levette a felsőit, épp jókor, ugyanis már csak az utolsó hangok voltak hátra a számból. Kezembe nyomja felsőjét és ugrásra készen vár.

Aztán elsötétült minden, nehéz csönd ereszkedett az egész helyre. Érzem, hogy Kai eltűnik mellőlem.

A következő pillanatban hirtelen fényesség öntötte el mindent, és elhűlve lehettem tanúja annak, hogy Shinya miképp vágja magát hasra Kai mögött, még takarva a dobogó által.

A valódi dobos belekezdett a következő számba, mintha végig itt lett volna, csak levetette volna a felsőjét. Senki semmit nem vett észre… látszólag, ám Rukinak megbicsaklik a hangja, amikor észreveszi, hogy most már Kai játszik.

A következő hibát akkor vétette, amikor egészen hátrament, hogy a figyelem a gitárosokra terelődjön, mivel ekkor vette észre a kuporgó Shinyát. Egek, még a mikrofont is elejtette, ami dobhártya szaggató hangként hallatszott a hang sírókból.

Nem lettem volna barátom helyében, aki a hasáról át tudott fordulni a hátára, ám látszott, hogy azért rázta a hideg, valamint sokkal szívesebben lett volna bárhol máshol, csak nem épp a dobok mögötti hűvös padlózaton. Hiába gondolkodtam azonban, mint segíthetnék neki, egyáltalán semmi ép ötletem nem volt.

- Mehet a dobosra fény? – kérdezi mellettem az egyik világosító.

- Mehet szerintem csak óvatosan – gondolkodom.

- Ezt nem értem – motyogja még elhaladtában, de nem is foglalkozom vele.

Nem bírom megállni nevetés nélkül, amikor végül a három gitáros is felfedezte barátomat. Sőt, ki is használták a helyzetet némiképp.

Először Reita veszi észre, amikor a színpadon vág át, ám eredeti úti célja helyett a dobok mellett kötött ki.

Láttam, hogy sokan értetlenül bámulják, hogy vajon mit nézhet a basszeros. Habár ha nem tudtam volna az igazat, azt hittem volna, hogy Kainak beszél játék közben, és valami vicces dolgot mondhatott, hisz a következő pillanatban a basszeros felnevetett. Kai pedig ijedt kapja felé fejét.

Reita először Uruha fülébe mondhatta el a tényállást, mivel a gitáros egy gyors puszi és fanservice után szintén Kai mellé sétált, majd hátravetette a fejel, és felnevetett.

A következő Aoi volt, és tudtam, ezt soha többé nem fogjuk elfeledni. Még Kaorutól is fogunk kapni. Bár szerintem Ruki már felhívta ez ügyben, különben nem ment volna a show.

Csaknem imára kulcsoltam a kezeim, hogy legyen már végre vége a koncertnek, és szűnjenek meg Shini megpróbáltatásai. Végül felhangzott az utolsó dal. Shinya viszont a hirtelen beálló szünetben pozíciót akart változtatni, amit Kai akadályozott meg azzal, hogy a férfi mellkasára lépett kissé, és visszanyomta.

Rápillantott, és mivel nem kellett dobolnia, így a szája elé tette az egyik ütőt, jelezve, a másik maradjon csendben.

Azonban az egyik reflektor épp rajta állapodott meg, ezért egy ügyes mozdulattal vízszintesbe fordította a dobverőt, kinyújtotta nyelvét, és végignyalta.

Nyeltem egyet, vérem pedig hirtelen meglódult.

Nem ez a legmegfelelőbb pillanat a fantáziálgatásokra Die! Koncentrálj, Shinya még a padlón van, és ki kell onnan szedni minél előbb.

Végül elérkezett a ráadás, és a meghajlás, ugrás. Mindannyian lementek a színpadról, és most már hatan néztük a még mindig igen nagy gondban lévő Shinyát, akit mi jól láttunk. Szerencsére a tisztelt publikum nem. Ruki a száját harapdálta idegességben.

A közönség pedig lassan szedelőzködött, ráadásul a fények is égve maradtak.

- Mit csináljunk most? - tette le a gitárját Reita. - Nem mondom ügyes volt.

- Uraim, ideje lenne visszamenni az öltözőbe. Az ételek és italokat is hamarosan viszik - mondta a fiúknak az egyik személyzetis.

A férfi háta mögé pillantottam, és hirtelen eszembe jutott egy ötlet, amit valamelyik filmben láttam. Megfogtam a letakart zsúrkocsit, amin mindössze egy kisebb torta volt.

- Remélem, még maradt bennetek erő - mosolyodtam el. - Kezdődjék az extra fanservice.

Rukinak esik le a leghamarabb.

-Rendben – bólint, maga előtt tolta a kocsit, majd a dobok mellé állítja, pont úgy, hogy a feltápászkodó Shinya takarásban legyen. Elvette az ízletesnek tűnő édességet, a színpad elejére sétált, ahol a rajongók voltak. Mögötte lévő rész sötétségbe borult, hisz most ő volt a középpontban. Átnyújtotta a tortát az egyik rajongó lánynak, aki megilletődve tartotta, míg az énekes kigombolta az ingét, aztán elájult, amint teljesítette feladatát. Ruki megjutalmazta egy szívdöglesztő mosollyal.

Ruki is pokoli jól ért a vágyak felkorbácsolásához, amit mi sem bizonyított jobban, mint a felhangzó sikítások. A lehető legerotikusabban "falatozta" a vaníliás édességet, csöppet sem törődve azzal, ami a mellkasára esett. Ám megrúgtam volna Shinyát, amikor láttam, hogy ahelyett hogy végre mozdulna, vagyis bemászna a kocsi alá, helyette az előadást nézi, habár látni nem sokat láthatott, csak az énekes hátát.

Váratlanul Aoi és Uruha lépett el mellettem, egyenesen az énekes felé tartva, majd Reita is fellépet a színpadra, csak épp ő a kocsi felé.

Nem tudom mit mondhatott Uruha Rukinak, azonban akármi is volt az, sokat jelentett az énekesnek, mert miközben Uruha "letakarította" róla a sütit, egy könnycseppet ejtett a Chibi.

Reita sikeresen visszajutott hozzám, és Shinya azonnal kipattant a kocsi alól, tekintetét a színpadra függesztette. Aoi az énekes szájába dugta a krémes ujját, amit láthatóan élvezettel szopogatott Ruki. Megfogtam Shinya karját, mielőtt ostoba módon kironthatott volna.

- Érted teszik - mondtam neki, mire látszólag egy kicsit ellazult. Féltékeny.

Reita felnevetett mellettünk, amikor Ruki összekente a két gitáros ruháját, majd meghajoltak, utoljára, köszönetet mondott Ruki, és végül elindultak felénk.

Még kicsit sokkosan néztem kipirult arcát, hatalmas mosolyát. Már kezdem pedzegetni miért is van annyira oda érte Shini.

-Hol van Shinya? - kérdezi.

-Az öltözőnkbe ment - tájékoztatja Kai.

Mindannyian az öltözőbe mentünk, ám amikor belépett Ruki az élen, máris Shinya karjai közt találta magát, vad, szenvedélyes, birtokló csókban összeforrva. Tudtam, hogy a dobosunk ezzel mutatja meg mindenkinek, hogy Ruki az övé.

Kai édesen rám mosolyog és ad egy puszit az arcomra.

- Hüm? – pislogok.

- A többit otthon – azzal elnyúl egy kényelmesnek tűnő felületen.

- Megcsináltuk! - suttogta Ruki, miután szabaddá vált, de Shinyát ölelve.

- Igen, meg!  - nevetett fel Kai is.

- Te csak hallgass, hiszen miattad volt az egész! - feddte meg Ruki. A dobos vöröslő arcát látva mindenki elnevette magát, később pedig, mint egy ceremónián, Uruha, Reita és Aoi is meghajolt Shinya előtt azzal a szöveggel, hogy köszönik a segítséget. Na persze, én se most jöttem le a falvédőről, simán elfogadták és ezt így mutatják ki.

Így ért véget ez a furcsa, élményekkel teli koncert, amire örökre emlékezni fogunk.

Na, igen örökre. Kaoru nem is hagyja, hogy feledjük.

Annyira ki akadt, hogy még Toshi nyugtató keze sem volt képes csodát tenni.

Shini összehúzta magát. Nem akart bajt. És botrányt. Viszont a koncertről való visszajelzés jó volt. Senki nem vette észre a cserét. Egyetlen rajongó sem. És most kivételesen még felvétel sem készült. Vagy ami volt, azon még Kai mosolygott és nevetett össze-vissza. Mikor lejöttek a színpadról, szintén ott volt.

A Gazette menedzsere átjött hozzánk és meg köszönte a segítséget Shinyának és nekem is. Bár utóbbit nem értetem. De jól esett hallani.

- Szóval köszönetet mondott? – kérdi Kai a kocsihoz menet.

- Igen, de hogy nekem miért?

- Lüke – vállamba bokszol. – Talán azért mert időben… na jó, kis késéssel eljuttattál a helyszínre.

- Egyébként mi volt az-az „elfogadunk” szöveg?

- Oh – kicsit elpirul. – Míg engem te biztosítottál Shinya felől, addig Ruru és Aoi nem bíztak benne. De most már szabad utat adtak neki. Ugyan még figyelve lesz, hogy ne bántsa Rukit, de egyébként itt látszik, hogy menyire szereti.

21. fejezet: Kyo pov

- Nio, gyere már – morgom már a buszban ülve.

Az ajtó csak nem nyílik, és a motor is felmordul.

- Kaoru – kiáltok és megyek az ajtóhoz.

Még csak kicsit gurul a járművünk, így simán lelépek róla.

- Kyo, hová a fenébe mész? – mérgelődik Die.

Nem érdekel, visszavágtatok a benzinkúthoz, le a férfimosdóba.

A sejtésem beigazolódni látszik, mikor benyitok. Nio a falhoz szorítva áll, két suhanc magasodik fölé.

- Mondom, add ide a tárcád és semmi bajod nem lesz! – Még így, hogy háttal áll nekem is látom az önelégült vigyort a képén.

- Bocsesz srácok, de a kölyöknek velem kell jönnie – morgok és fogom magam, átvágok köztük, megragadom Nio felém nyújtott kezét és magam után húzva rángatom kifelé.

Csak akkor nyugszom meg és engedem el a kezét, mikor már a busz mondhatni nyugodt csendjében, leültetem a kanapéra.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdi Kaoru.

- Kellemetlen egyének – válaszolom a kelleténél talán zsémbesebben. Visszaülök a helyemre, Nio mellém telepszik.

Mindenkinél már borul a bili, mit tesz a szerelem. A dobos és az egyik gitárosunk már nagyon vágyik haza, csak a telefonjukon csüngnek, mikor épp nem zenélünk, vagy alszanak. Aztán itt van a vezérünk, aki már nagyon kiéhezett pillantásokkal méregeti az egyre hisztisebb basszerost. Mióta Nio rájuk nyitott Kaoru cölibátust fogadott. Nekem meg rá kellet jönnöm, hogy Nibu hiányzik, aki nélkül Nio olyan, mint egy szellem.

Már Tokyo határában vagyunk, mikor Nio hozzám bújik.

- Mi baj? – pillantok le rá. Csak megrázza a fejét, így el kezdem simogatni kócos tincseit. Homlokára téved a kezem és döbbenten kerekedik ki a szemem. Nagyon meleg. Lehet megfázott, az utolsó koncert lehet a ludas. Szabad téren volt és csak arra a majd’ három órára nem esett az eső míg fent voltunk a színpadon.

- Shinya – bököm meg a hozzám legközelebb üldögélőt.

- Hm? – pillant rám.

- Van nálad lázcsillapító kéznél? – pislog párat, majd az ölemben fekvő Niora téved a tekintette - látom meg csillanni a felismerést. Kotorászni kezd a táskájában és elő veszi a kért pirulát.

- Tessék – adja oda egy üveg víz kíséretében.

- Nio – emelem meg kicsit a fejét.

Csak nyámmog, de kinyitja láztól kicsit ködös szemeit.

-Ezt vedd be! – adom a szájába a tablettát. Pár korty vízzel leküldi, és már alszik is tovább.

Die közben odaad egy plédet. Segít köré csavarni, hátha kiizzadja, mire haza érünk.

Aggodalmasan figyelem arcát, semmi nem látszik rajta.

- Jobban is vigyázhatott volna magára – sóhajt Die, és együtt érzően vereget vállon.

- De látni akart mindent – motyogom.

Engem raknak ki utoljára, mert nem akarom felkelteni a kis kedvencem.

Végül fájó szívvel, de felkeltem Niot, mikor meg állunk a házam előtt.

- Meg érkeztünk – válaszolok a ki nem mondott kérdésre. Még látszik rajta, hogy kómás.

Becuccolunk a nappaliba, még nem törődöm a csomagokkal. Elköszönünk, és végre bezárom az ajtót.

- Nibu? – néz körül a kölyök.

- Még Kainál van.

- Menjünk el érte – kérlel. Homlokára teszem a kezem. Rendben már lejjebb ment így elmehetünk.

- Rendben – bólintok és ez a fáradt beteg mosoly meg éri, hogy most autóba üljek.

Kainál nem lepődöm meg, mikor Diet is ott találom. Hamar végzünk és megyünk haza.

Otthon Niot ágyba parancsolom, Nibut meg kizárom a kertbe, hogy lenyugodjon.

Kipakolok a táskából, a szennyesek felérnek egy nagymosással, már megint.

Egy szusszanásnyi időben, mikor a mosógép dolgozik, a ruhák már száradni vannak kirakva, benézek Niohoz.

Mélyen alszik, de nyugodt az álma. Leülök az ágy szélére. Vajon mikor vált ilyen fontossá?

Kisimítók egy rakoncátlan tincset a homlokából. Még mindig melegebb a kelleténél. Tényleg mindent meg nézett, mikor mondtam neki, hogy szabad. A technikusok csak pislogtak, mikor körbe nézet a pulton és meg vizsgálta a gombokat, aztán magyarázni kezdtek. Végül az egyik gitár rosszul szólt és Nio mondta meg a megoldást.

Van esze, ez nem vitás.

Mégis mikor lett ilyen fontos? Talán már akkor fontos volt, mikor kivettem a dobozból?

Elmélkedésemből Nibu zavar fel.

Megyek enni adni neki. És közben a ruhát is szárítóra ebrudalom.

- Nio, gyere enni – szólok be a szobájába. Csak a másik oldalára fordul. Mosolyogva megyek a konyhába. Hát a hűtő üresen kong. De még jó hogy hazafelé Kaoru mindenkinek csomagoltatott kaját.

Nio végre kiheveri a megfázását tényleg nem volt sok baja csak egy enyhén meg hűlt, amit itthon is ki tudtam kúrálni.

- Szeretném meg köszönni Kainak, hogy befogadta Nibut és még Naonak is.

- Rendben – bólintok, és össze szedjük magunkat. Kaoru úgy is mondta, hogy valamelyik nap menjek be.

Hát most felhívom, hogy benézek.

Nem lehet nagy probléma abból, ha oda állítunk eléjük és Nio szépen megköszöni a felvigyázást. Na persze meg, ahogy én elképzeltem.

Nao köszönet elfogadása helyett meghívja a belső céges buliba.

Te jó ég, hogy vigyem el úgy a buliba, hogy ne legyen semmi baja? A társaság piál és a fele csak egyéjszakás lyukat keres.

Nehéz egy este lesz és nem szabad elengednem magam mellől.

- Biztos ezt akarod? – kérdezem aggodalmasan.

- Igen – dugja ki a fejét a próba fülkéből.

- Nem a ruhára értettem, hanem a bulira – morgolódom, de mikor lehúzza a függönyt, meg lepődöm. Ugyan csak egy egyszerű farmer és galléros póló van rajta, mégis nagyon jól néz ki.

- Én is a bulira gondoltam, még nem voltam, ha meg voltam, nem emlékszem rá és szeretnék elmenni, elvégre te is meg vagy hívva rá.

Érvei meg győznek. Bár szorongva gondolok rá.

Még mielőtt kijutnánk a bevásárló központból, pár Nioval egy idős srác az utunkat állják.

- Ozashi Takumi! – nevet fel az egyik – Hol a fenében voltál eddig?

- Tessék? – kérdezi Nio teljesen értetlenül.

-Ne mond, hogy ennyire a fejedre estél a balesetben… - darálja a másik.

- Bár aggódtunk érted – szól közbe az előző, aki leszólított minket.

- Ne haragudjatok, de nem tudom, kik vagytok – szabadkozik Nio.

- Nehogy már nem emlékszel, az osztálytársad vagyok Matsuka Keisuke!

- Sajnálom – szabadkozik egyre kétségbe esettebben Nio.

- Ne zaklassátok – szólok közbe végre én is.

Döbbenten merednek rám.

- Gyere Keisuke – szól a másik békítően.

- De Higumi! – méltatlankodik még.

- Nyugi.

-Takumi ezen a számon elérsz, ha eszedbe jutunk mégis, ha nem, akkor is szívesen beszélnénk veled, nagyon rég el tűntél és most örülök, hogy egyben vagy. Ha lenyugodtak a kedélyek felhívsz? – azzal Nio kezébe nyom egy névjegy kártyát.

Döbbenten figyelem az eseményeket, persze kívül nem mutatom. Még meg várják kicsit sokkos állapotban lévő kedvencem félszeg bólintását, és elmennek.

- Tényleg nem ismered őket? – puhatolózom már a kocsiban.

- Nem tudom. – Kétségbeesetten fogja a fejét.

Mikor megérkezünk, beszáguld a szobájába és nem is jön ki vacsoráig.

A telefonjával tuti nem játszott, mivel az a nappali közepén lévő kis asztalon pihen.

Mikor kilép a vacsora felszólításomra, rájövök, hogy sírt hangtalanul.

- Na, gyere – ölelem magamhoz. Beleborzolok a hajába.

- Te nem bánod? – kérdi belekapaszkodva felsőmbe.

- Mit?

- Hogy nincs múltam, nincs jövöm?

- Ha szeretnéd, megkeressük a múltad; ha engeded, adok jövőt.

Kezeim közé fogom fejét, hogy szemébe nézhessek. Kétségbeesést, reményt és még valamit látok. Pár pillanatig még fontolgatom a felismerés, kicsit meg is lep, mert szeretett csillog benne. Ez az apró jel elég, hogy eldöntsem, ha törik, ha szakad, de meg tudom mi történt vele pontosan. És ha tudom, jóváteszem, még ha nem is én követtem el a szörnyűségeket.

Aki pedig véghezvitte ezeket, bűnhődjön, és soha többet ne nyúlhasson az én kicsimhez, az én Niomhoz.

Semmi kedvem kimozdulni. Kaoruval is inkább csak telefonon beszélek. A napok telnek és Nibu is lenyugszik, hogy meg vagyunk és nem tűntünk el.

Nio nagyon furcsán viselkedik egész nap. Végül elő áll azzal az ötlettel, hogy ő bizony fel szeretné hívni a srácot, akivel találkoztunk. Nehezen megyek bele. Végig ott ülök mellette mikor beszélgetnek, mondjuk előtte kérdezte, hogy kihangosítsa-e a készüléket, de leintettem, minek mikor úgyis megtudom a válaszokat.

Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor ragaszkodik az ottlétemhez. Ugyanazzal magyarázza, hogy eltévedne nélkülem, mégis valahol nagyon jól esik ez a fajta ragaszkodása.

A találkozó napján mégis idegesen kapaszkodik belém, amikor megérkezünk a kijelölt kávézóba. Beülünk, a srácok már ott vannak.

Eleinte Nio el sem engedi a kezem, az asztal alatt fogja, aztán szépen lassan kirekesztenek a beszélgetésből. Azért figyelek, megtudom, hogy ez a kávézó volt a törzshelyük, mert olcsó. Hogy Nio anyjának szép volt a mosolya, az apjának erős volt a karja. És az is kiderül, hogy tényleg egy suliba járnak, mert kedvencemnek is jönnek elő emlék foszlányok. Tanárokról beszélgetnek, sztorizgatnak a suliról. Végül csak eljön a búcsú ideje.

Kicsit morcosabban megyek hazafelé. Nio felszabadultan mosolyog mellettem a kocsiban.

- Mi baj Kyo? – kérdezi ártatlanul.

- Semmi – morgom, nem akarok feleslegesen vele kiabálni. Mert attól csak megijedne.

- Nem tetszett Higumi és Keisuke? – trafál bele a közepébe.

- Az igazat megvallva egyik se nyerte el a bizalmam. Ráadásul még vissza is hívtak a suliba, aminek szintén nem örülök, mert akkor ki vigyáz Nibura otthon? Valamint ki fog engem haza várni?

- De hát csak heti háromszor járnék el és nem is maradnék olyan sokáig és mindig olyan jól éreztem magam ott – érvel, mindenmellé beveti hatalmas szemeit. Ránézek, és hatalmasat sóhajtok.

- Rendben, de akkor a bulit ki kell hagynod, hisz suli lesz előtte.

- De Nao meg hívott és Kai is pedzegette – motyogja.

Tehát nem menekülök. A világ összes dobosa össze fogott ellenem? Shinya is, mikor a turnén voltunk és épp nem a telefonján lógott, Nioval beszélgetett, meg elvoltak. Valami furcsa okokból kifolyólag ezek után kaptam mindenféle fura kaját, ami Shinya szerint egészséges. És Nio főző tudománya is javult azóta. Nem tudom, hogy érte el nála ezt Shinya, de ügyes volt.

Unalmas egyedül itthon lenni, Nibu a kertet forgatja fel, Nio suliban van, én pedig végre pihenhetnék és zenével foglalkozhatnék, de most ahhoz sincs kedvem és az ötletet nem szabad erőltetni. Az sose szül jót, ha erőltetve van valami.

Ma este lesz a céges parti.

Nem akarok kiöltözni, Nionak is egyszerű ruhát készítek csak ki. Furcsa egyedül lenni és várni, hogy haza jöjjön.

Már érzem, miért örül minden egyes nap, mikor haza jövök és mért ugrál körbe.

Nio megérkezik, lefürdik, átöltözik, eszünk egy keveset, mert éhgyomorra nem akarok inni, úgy sem úszom meg az alkoholt.

- Kicsit izgulok – motyogja már az autóban ülve.

- Azok lesznek jelen, akikkel találkoztál már, csak egy kicsit illumináltabb állapotban, ezért nem örültem az ötletnek, hogy elgyere.

Az ölébe bámul. Némaság borul ránk.

Begurulok a parkolóba, kevés kocsi van itt, ha jól számolom az egész partiról, ha négyen lesznek józannak mondhatóak, hogy haza jutassák a társaikat.

Egymás mellet bandukolunk fel a megfelelő teremhez. Belépünk, a ricsaj eltömíti a fülemet. Nem szeretem ezt. Jó a srácokkal oké a piálgatás, de ez nekem sok.

Nio félénken bújik mögém. Köszönök Die-nek, aki épp Kait fűzi félúton a pult felé. Kai mikor meg lát minket, ott hagyja választottját és elragadja Niot beszélgetni.

Szerzek magamnak egy sört és leülök egy kényelmes fotelba. Figyelem a tömeget, látok ismerősöket, de nem sok kedvem van velük beszélni.

- Kyo… - hallom magam mögül Nio hangját majd tompa puffanás. Oda kapom a fejem.

- Nio! – ugrok fel azonnal és rohanok a sráchoz – Mi történt? Mi bajod?

Teste forró és rázza a hideg.

- Mi történt Kyo – térdel le mellém Kaoru. Keresem a baj forrását, de nem találom.

- Nem tudom – kétségbe eseten nézek körbe.

- A tévére pillantott fel, mielőtt összeeset volna – motyogja felettem Kai.

Meg nézem a műsort valami riport, de nem fogok fel belőle sokat. Felnyalábolom kedvencemet és már megyek is a kocsimhoz.

Nem érdekel, mit gondolnak rólam, nem érdekel mi lesz holnap, nekem most azonnal ágyba kell dugnom ezt a gyereket, különben lázgörcsöt kap.

Ennyire gyorsan még sose hajtottam haza csoda, hogy nem kapcsoltak le útközben.

Az aggodalom erőt ad, nem az ágyába rakom be azonnal, hanem hűtő fürdőt kap. Mikor lila a szája törülközőbe csavarom és csak az ágyán eldőlve dörgölöm szárazra. Felhúzok rá valami meleg ruhát és két paplan alá rejtem. Nibu közben nagyon fel akar jutni az ágyra.

- Itt maradsz és vigyázol rá – förmedek a kutyára és kiviharzok a nappaliba. Idegesen járkálok egy kicsit.

- Kyo – hallok egy elhaló nyöszörgést a szobából, azonnal ott termek.

- Mond kicsim – ülök mellé és simítok ki pár izzadt tincset a homlokából.

- Szomjas vagyok, de nem tudok felkelni – motyogja, és karjaim közé bújik.

- Hozok inni. – Megpróbálok felállni, de remegő keze ingembe kapaszkodik.

- Ne… – nyöszörgi.

- Ha nem engedsz el, nem tudok inni hozni – érvelek elég hatásosan, mert elengednek görcsös ujjai.

Konyhában sokat piszmogok, mikor a mobilom hangja zavar meg. Mérgelődve megyek a kabátomhoz.

- Igen? – szólok bele.

- Azt hiszem, tudom ki volt Nio előző gazdája – Kaoru hangja ostorként csattan, neki kell dőljek a falnak.