23. fejezet: Kaoru pov

A céges buli Nio összeesése és Kyo viharos távozása után, mintha mi sem történt volna, folytatódik tovább. Viszont az a műsor ismerős.

Pár semmitmondó beszélgetés után lelépek a próbatermünkbe, és gép elé ülve merülök el az éterben, keresve a mostani műsort és az előzetesét. Igen ez ő volt. Most felhívjam Kyot, vagy sem? Telefonom után nyúlok.

- Azt hiszem, tudom ki volt Nio előző gazdája – darálom köszönés helyett hallom, ahogy valami csattan valamin.

- Ki az?

- Még nem biztos, de ezt majd megbeszéljük személyesen, még utána nézek pár dolognak.

- Rendben – nagyon elgyötört a hangja.

Még mondanék valamit, de Toshiya jelenik meg a terem ajtajában.

- Kaokao ne mond, hogy még most is dolgozol – nyafog, igen azt hiszem kicsit sokat ivott. A telefonom sípolva közli, hogy Kyo kilépett az éteri világból. Azt hiszem, holnapra marad az „utána nézek ennek az alternatívának” című feladat. Toshi ringó csípője jobban leköt. Nos, igen mit tagadjam? Ha iszom egy keveset, máris jobban megkívánom.

Fogalmam sincs, hogy hagytuk el a bulit és azt már végképp nem tudom, hogy jutottunk el az ajtónkig, de az már biztos, hogy nagy lendülettel estünk be rajta, mert fáj a hátam. Toshi mint mindig, ha iszik kicsit vehemensebb. Nem bánom, most nekem is kijár egy kis vadulás. Kedvelem a nyugis meghitt pillanatokat is, de most ez a cseppnyi durvaság jólesik.

Nem is hittem, hogy még képes vagyok ilyen mutatványokra. Miket ki nem hoz belőlem ez a férfi?

Reggel élvezném, hogy sokáig lehet lustálkodni, de valamiért nem megy. Kiülök a konyhába, hogy ne zavarjam az álomszuszékot, ő bezzeg tud aludni. Csak én nem.

Újra át kell gondolnom a tegnap esetté; oké, hogy az övé a műsor; oké, hogy még abban a pillanatban szerepelt is, de ez azért mégis csak fura lenne. Mindegy, egy kicsit még félre rakom ezt a problémát. Most más dolgom van. Nekem is ki jár egy kis pihenés.

Hosszan áztatom magam a kádban. Nagyon ritkán teszem, de most azt hiszem, kijár egy kicsit. Már hűlőben van a vizem, mikor úgy döntök, nem szendergek tovább. Köntösbe burkolózok, nincs kedvem azzal foglalkozni, hogy felöltözzek.

A nappaliba telepszem le kávémmal, gép az ölemben és próbálok rájönni az összefüggésekre. Nio balesetet szenvedett, eltűnt, kimaradt a suliból, szülei meghaltak, azt hitték Ő is. Most pedig feltűnik, mint akinek semmi baja, csak a múltját felejtette el és valaki olyannál volt, aki nem bánt vele valami finoman. Vajon mi jön ki ebből? Hogyan tovább?

Merengésemből Toshi álmos hangja ránt ki.

- Már megint Nion gondolkodsz – ásít egy nagyot – néha féltékeny vagyok rá. A turnén nem nyúlsz hozzám, mert ránk nyithat, aztán most a gondolataid nagy részét ő teszi ki, na, hogy is van ez?

Átvonul a nappalin egy dámát megszégyenítő eleganciával és sértett felhúzott orra is jól kivehető. Azt hiszem, most kicsit békítenem kell, nem mintha a turnéról való haza érkezés után nem tornáztunk volna eleget.

Nos, nem panaszkodom utolját nem is tudom mikor voltam ilyen felajzott. Bár nem is tudom, minek gondolkodom ilyeneken, mikor itt mutogatja abban a feszülős bokszerben azt a kívánatos fenekét. Azt hiszem ideje a tettek mezejére lépnem. Pár nyújtott lépéssel mögötte termek és átölelem. Ma se nagyon fogunk kimászni az ágyból.

Ez az egyik legpihentetőbb és legfárasztóbb szüneteim közé felírhatom a mostanit. Aktív pihenésemből Shinya erőszakos hívása rángat ki. Rövid és velős, alig két perces beszélgetés.

- Kaoru. Nem találjuk Kait. Én lépek fel helyette. Nem fogja senki megtudni – és bontja a vonalat.

Döbbenten meredek a készülékre. Még csak köszöni se köszöntem. Nem mintha olyan sokszor tenném, ha a srácokkal telefonálok. De akkor is. Mi a fene?

Fellép? Hol, mikor, mi van?

Próbálom vissza hívni, nem megy. „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.”, kikapcsolta a telefonját? Ezt csak koncert előtt szokta megtenni. Hol fog fellépni és én miért nem tudok róla?

- Mi baj Kao? – lép mögém Toshi és átölel, hasam simogatja, nyakam hajlatába fúrja fejét. Ha nem lennék ilyen ideges, ez most nagyon jól esne, de ideges vagyok, nagyon is.

- Shinya hívott, fellép valahol és nem tudom hol, és még csak azt se tudom miért. – Hangom tompa és üres, nem érződik benne mennyire feszít belül a düh.

- Oh, akkor semmi baj, Shini nem olyan hülye gyerek, megoldja, nagyfiú már.

- Egy frászt – köpöm. Indulok, hogy felöltözzek, de nem jutok messzire, mert megszólal a telefonom.

- Igen? – veszem fel az ismeretlen számot.

- Üdvözlöm Niikura Kaoru-samahoz van szerencsém?

- Igen, ki keres?

- A The GazettE menedzsere vagyok Sakai, köszönöm a beleegyezését, hogy Shinya itt legyen és helyettesítse Kait, amíg nem ér vissza.

Azt hiszem, elállt a szavam, legalábbis a belső. Most pedig életbe lép a vezér-sama, és leegyeztettem a rám eső dolgokat, a helyszínen készült hang és egyéb felvételeket triplán meg kell szűrni, nem tudhatja meg senki, hogy ott volt a Dir en Grey dobosa.

Dühöm fellángol, amint lerakom a készüléket. Csak érjek oda. Csak kaparintsam a kezeim közé.

- Gyere már Kaoru – nyafog Toshi.

- He? – nézek rá.

Teljesen fel van öltözve és rám vár az előszoba ajtajában.

- Hova készülünk? – csodálkozok rá.

- Nehogy azt mond, hogy elfelejtetted tegnap meg beszéltük, hogy ma elmegyünk vacsorázni, mert különleges ez a nap – azzal, mint aki jól végezte dolgát meg fordul és kinyitja a bejárati ajtót – Lent várlak a kocsiban.

Vajon mit felejtettem el. Felöltözöm és mivel Tochin is egész elegáns ruha volt, én se a szakadtrocker formám veszem elő.

Lefelé menet előszedem a kis noteszem és megnézem a naptárat benne. Tényleg ilyen sok idő eltelt volna? Mikor a kocsi mellé lépek, pontosan tudom mit felejtettem él és azt is tudom, hogyan tegyem jóvá.

Az anyós ülésen üldögél, kicsit morcosan bámul az ellenkező irányba, bár inkább mindenhova ahol nem én vagyok.

- Sokat vártál rám?

- Igen – hőzöng – egész nap, ha épp nem az ágyban mulatjuk az időt mindig másra figyelsz, csak nem rám – duzzog.

- Kérlek, Toshimasa! Ez most rólad szól, ígérem – azzal látványosan előveszem a telefonom és kikapcsolom az orra előtt.

Osztatlan sikere van a vacsorának mindkettőnk részéről. Én végre jóízűen eszem, mert nem nekem kell főznöm és nem is műanyag. Toshiya élvezi a fényűzést, ritkán megyünk éterembe, na, nem mintha nem lenne rá keret, csak egyszerűen nincs rá időnk. Vacsora után még sétálunk egyet, mint a friss szerelmes párok a parkban, közben mindenféle semmiségekről van szó.

Nagyon jól sikerült év fordulót tudhatok magam mögött azt hiszem, és még egy szál vörös rózsával is meglepem séta közben.

Az estének vége szakad, a csöpögős love sztori véget ér és másnap reggel keményen az arcomba köpi, hogy bizony nekem ma el kell intéznem valamit.

Shinya ajtaja nem akadály, Miyut is simán kikerülöm.

- Hol vagy TE! – üvöltök. Végig nyitogatok mindent, legutoljára a háló ajtaját lököm be – Egy segg nem ér ennyit – folytatom a hőzöngés, bár hangom nyugodt és szenvtelen. Az se érdekel, hogy épp elég intim körülményeket zavartam meg.

- Kaoru, kérlek, kimennél egy kicsit? – kérdezi ugyan olyan halál nyugodtan Shinya.

- Nem – vágom rá – most azonnal összekaparod magad onnan és szépen kijössz, de felőlem itt is meg beszélhetjük a dolgokat! – Ha nekem nem lehetett egy nyugodt felhőtlen estém, ami ráadásul évfordulóm napja volt akkor neki ne legyen holdfényes reggele. Arról nem is beszélve, hogy a szívbajt hozták rám. – Azt hittem, hogy annak ellenére, hogy te vagy a legfiatalabb neked több eszed van, mint a többieknek, de tévedtem, ugyan olyan idióta vagy te is – kezdem fel emelni a hangom a helyzet ellenére is. - Mit tud ez a kis vakarcs, amiért sutba dobnád a karriered?! - a következő pillanatban egy ököl vágódik az arcomnak, majd a földön kötök ki. Innen alulról magasnak látszik a chibike.

- Lehet, hogy én vagyok a vakarcs, de te fekszel most a földön. - mondja nekem hűvösen, majd méltóságteljesen elvonul a fürdőbe és hirtelen ketten maradunk a dobosommal, akinek az arcáról csak azt tudom leolvasni, hogy inkább az énekes után menne, mint hogy engem hallgasson

- Kérlek, fáradj ki – int az ajtó felé. Felhúzom az orrom és kimegyek. Ha két perc múlva nem talál ki, akkor megint bemegyek.

Mázlijára alig egy percen belül előkerül köntösbe bugyolálva.

- Ne kímélj – sóhajt nagyot. Én pedig belefogok a szent beszédbe. Végig hallgatja, bár tudom, kb. a falnak beszélek.

- Kaoru, most már elég – szól bele az egyik levegővételnél – Felnőtt férfi vagyok, teljes és egész ember, el tudom dönteni mi az, ami jó és mi az, ami rossz a bandának, nekem, a páromnak. Kérlek, most fejezd be, mielőtt még jobban lealacsonyítod magad.

Elfelejtek levegőt venni. Mikor lett Shinya ilyen? És miért tépem én a szám neki, mint anno nekünk Yoshiki? Mit rontottam el?

- Ne felejts bejönni próbára – vetem még oda és azt hiszem, ideje lépnem.

Fogalmam sincs, mihez kezdjek magammal. Mit vétettem? Lealacsonyítani magam? Hova, minek, miért?

Fel sem fogom hová megyek, de egy kocsma békés kis asztalánál térek magamhoz.

Fogynak az órák, és az italos poharak nem gyűlnek az asztalon, mint régen. Még mindig csak a második üvegsörnél tartok.

- Leülhetek? – kérdi egy igen ismerős hang. Felpillantok és döbbenten veszem tudomásul, hogy Die már kényelembe is helyezte magát. – Hogy kerültél ide? – int körbe.

- Nem tudom – rázom meg a fejem.

- Akkor gyere – húz fel.

- De hisz még csak most jöttél – értetlenkedek.

- Igen, csak egy igen hisztis telefonhívás, egy igen hisztis basszerostól meggyőzött arról, hogy neked most minél előbb haza kellene menned.

- Toshi felhívott?

- Igen miután beszélt vele Shinya – sóhajt a gitáros, és tettlegesen felrángat a székemből. Kifizeti a két söröm és már a kocsiban találom magam.

- Két nap múlva már próba nem? – kezd laza beszélgetést.

- Igen – morgom.

- Aztán megint a mókuskerék – sóhajt színpadiasan.

- Valami olyasmi – mormogom csak, hogy mutassam, még figyelek rá.

Otthon Toshi fogad, mintha évek óta eltűntem volna.

Kapok masszázst meg kis szeretgetést. Igen, azt hiszem, erre volt szükségem, hogy két nap múlva Shinya fejét leszedjem még azok ellenére is, hogy olyan kis fennhéjázó volt.

Toshi hiába próbál a kedvemre tenni, mindig benne van a kis tüske.

Szerda reggel mikor belépek a próbaterembe, tudom már, hogy Shiyna is érezte itt a veszte.

Természetesen a kis szurkálódásokat megkapja, ami jár neki.

Egy idegen lép be a mi menedzserünk mellet, akivel nekem beszélnem kellene, de sajnos ezt el kell halasztanom, mert nagyon komolynak tűnnek.

- Kaoru-san – szólnak nekem. Hát oda megyek. – Bemutatom Sakait, a The GazettE menedzserét.

- Üdvözlöm – fogok vele kezet.

- Szeretném hálám kifejezni – azzal egy borítékot nyújt át nekem. Egy hivatalos köszönetnyilvánító levél. Hüm, érdekes dolgokat produkál az élet. Beljebb intek, hogy nyugodtan az illetékeseknek is. Addig elmerülök a sorok között. Félfüllel hallgatom, hogy hálálkodik Shinyának; aztán még Die is kap dicséretet, mert odajutatta az eltévedt dobost.

A menedzser távozása után a kedélyek is visszarázódnak a régi kerékvágásba. Kivéve engem, még mindig zavar, hogy nem tudom a megoldást Nio problémájára. Vagyis találtam valamit, de ennek így nincs összefüggése. Valahogy nem gömbölyű a dolog. Mért kerül elő mindig annak a papagáj fejűnek a neve? Mi az összefüggés közte és másik colstok között?

Gondterhelten figyelem Kyot, aki ugyanúgy jár be dolgozni, mint mindannyian, mégis látom rajta, hogy inkább otthon lenne. Az egyik fél beszélgetésünk alkalmával meg tudtam, hogy Nio jól van, már iskolába is bejár, az osztálytársai egész normálisak, bár Kyónak nem tetszenek. Mégis hagyja, mert látja rajta, hogy boldog.

Boldog, de meddig? És én, hogy fogom megállítani a lavinát? Mi lesz még itt?

Gondolataimból a nyíló ajtó ránt fel.