21. fejezet: Kyo pov

- Nio, gyere már – morgom már a buszban ülve.

Az ajtó csak nem nyílik, és a motor is felmordul.

- Kaoru – kiáltok és megyek az ajtóhoz.

Még csak kicsit gurul a járművünk, így simán lelépek róla.

- Kyo, hová a fenébe mész? – mérgelődik Die.

Nem érdekel, visszavágtatok a benzinkúthoz, le a férfimosdóba.

A sejtésem beigazolódni látszik, mikor benyitok. Nio a falhoz szorítva áll, két suhanc magasodik fölé.

- Mondom, add ide a tárcád és semmi bajod nem lesz! – Még így, hogy háttal áll nekem is látom az önelégült vigyort a képén.

- Bocsesz srácok, de a kölyöknek velem kell jönnie – morgok és fogom magam, átvágok köztük, megragadom Nio felém nyújtott kezét és magam után húzva rángatom kifelé.

Csak akkor nyugszom meg és engedem el a kezét, mikor már a busz mondhatni nyugodt csendjében, leültetem a kanapéra.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdi Kaoru.

- Kellemetlen egyének – válaszolom a kelleténél talán zsémbesebben. Visszaülök a helyemre, Nio mellém telepszik.

Mindenkinél már borul a bili, mit tesz a szerelem. A dobos és az egyik gitárosunk már nagyon vágyik haza, csak a telefonjukon csüngnek, mikor épp nem zenélünk, vagy alszanak. Aztán itt van a vezérünk, aki már nagyon kiéhezett pillantásokkal méregeti az egyre hisztisebb basszerost. Mióta Nio rájuk nyitott Kaoru cölibátust fogadott. Nekem meg rá kellet jönnöm, hogy Nibu hiányzik, aki nélkül Nio olyan, mint egy szellem.

Már Tokyo határában vagyunk, mikor Nio hozzám bújik.

- Mi baj? – pillantok le rá. Csak megrázza a fejét, így el kezdem simogatni kócos tincseit. Homlokára téved a kezem és döbbenten kerekedik ki a szemem. Nagyon meleg. Lehet megfázott, az utolsó koncert lehet a ludas. Szabad téren volt és csak arra a majd’ három órára nem esett az eső míg fent voltunk a színpadon.

- Shinya – bököm meg a hozzám legközelebb üldögélőt.

- Hm? – pillant rám.

- Van nálad lázcsillapító kéznél? – pislog párat, majd az ölemben fekvő Niora téved a tekintette - látom meg csillanni a felismerést. Kotorászni kezd a táskájában és elő veszi a kért pirulát.

- Tessék – adja oda egy üveg víz kíséretében.

- Nio – emelem meg kicsit a fejét.

Csak nyámmog, de kinyitja láztól kicsit ködös szemeit.

-Ezt vedd be! – adom a szájába a tablettát. Pár korty vízzel leküldi, és már alszik is tovább.

Die közben odaad egy plédet. Segít köré csavarni, hátha kiizzadja, mire haza érünk.

Aggodalmasan figyelem arcát, semmi nem látszik rajta.

- Jobban is vigyázhatott volna magára – sóhajt Die, és együtt érzően vereget vállon.

- De látni akart mindent – motyogom.

Engem raknak ki utoljára, mert nem akarom felkelteni a kis kedvencem.

Végül fájó szívvel, de felkeltem Niot, mikor meg állunk a házam előtt.

- Meg érkeztünk – válaszolok a ki nem mondott kérdésre. Még látszik rajta, hogy kómás.

Becuccolunk a nappaliba, még nem törődöm a csomagokkal. Elköszönünk, és végre bezárom az ajtót.

- Nibu? – néz körül a kölyök.

- Még Kainál van.

- Menjünk el érte – kérlel. Homlokára teszem a kezem. Rendben már lejjebb ment így elmehetünk.

- Rendben – bólintok és ez a fáradt beteg mosoly meg éri, hogy most autóba üljek.

Kainál nem lepődöm meg, mikor Diet is ott találom. Hamar végzünk és megyünk haza.

Otthon Niot ágyba parancsolom, Nibut meg kizárom a kertbe, hogy lenyugodjon.

Kipakolok a táskából, a szennyesek felérnek egy nagymosással, már megint.

Egy szusszanásnyi időben, mikor a mosógép dolgozik, a ruhák már száradni vannak kirakva, benézek Niohoz.

Mélyen alszik, de nyugodt az álma. Leülök az ágy szélére. Vajon mikor vált ilyen fontossá?

Kisimítók egy rakoncátlan tincset a homlokából. Még mindig melegebb a kelleténél. Tényleg mindent meg nézett, mikor mondtam neki, hogy szabad. A technikusok csak pislogtak, mikor körbe nézet a pulton és meg vizsgálta a gombokat, aztán magyarázni kezdtek. Végül az egyik gitár rosszul szólt és Nio mondta meg a megoldást.

Van esze, ez nem vitás.

Mégis mikor lett ilyen fontos? Talán már akkor fontos volt, mikor kivettem a dobozból?

Elmélkedésemből Nibu zavar fel.

Megyek enni adni neki. És közben a ruhát is szárítóra ebrudalom.

- Nio, gyere enni – szólok be a szobájába. Csak a másik oldalára fordul. Mosolyogva megyek a konyhába. Hát a hűtő üresen kong. De még jó hogy hazafelé Kaoru mindenkinek csomagoltatott kaját.

Nio végre kiheveri a megfázását tényleg nem volt sok baja csak egy enyhén meg hűlt, amit itthon is ki tudtam kúrálni.

- Szeretném meg köszönni Kainak, hogy befogadta Nibut és még Naonak is.

- Rendben – bólintok, és össze szedjük magunkat. Kaoru úgy is mondta, hogy valamelyik nap menjek be.

Hát most felhívom, hogy benézek.

Nem lehet nagy probléma abból, ha oda állítunk eléjük és Nio szépen megköszöni a felvigyázást. Na persze meg, ahogy én elképzeltem.

Nao köszönet elfogadása helyett meghívja a belső céges buliba.

Te jó ég, hogy vigyem el úgy a buliba, hogy ne legyen semmi baja? A társaság piál és a fele csak egyéjszakás lyukat keres.

Nehéz egy este lesz és nem szabad elengednem magam mellől.

- Biztos ezt akarod? – kérdezem aggodalmasan.

- Igen – dugja ki a fejét a próba fülkéből.

- Nem a ruhára értettem, hanem a bulira – morgolódom, de mikor lehúzza a függönyt, meg lepődöm. Ugyan csak egy egyszerű farmer és galléros póló van rajta, mégis nagyon jól néz ki.

- Én is a bulira gondoltam, még nem voltam, ha meg voltam, nem emlékszem rá és szeretnék elmenni, elvégre te is meg vagy hívva rá.

Érvei meg győznek. Bár szorongva gondolok rá.

Még mielőtt kijutnánk a bevásárló központból, pár Nioval egy idős srác az utunkat állják.

- Ozashi Takumi! – nevet fel az egyik – Hol a fenében voltál eddig?

- Tessék? – kérdezi Nio teljesen értetlenül.

-Ne mond, hogy ennyire a fejedre estél a balesetben… - darálja a másik.

- Bár aggódtunk érted – szól közbe az előző, aki leszólított minket.

- Ne haragudjatok, de nem tudom, kik vagytok – szabadkozik Nio.

- Nehogy már nem emlékszel, az osztálytársad vagyok Matsuka Keisuke!

- Sajnálom – szabadkozik egyre kétségbe esettebben Nio.

- Ne zaklassátok – szólok közbe végre én is.

Döbbenten merednek rám.

- Gyere Keisuke – szól a másik békítően.

- De Higumi! – méltatlankodik még.

- Nyugi.

-Takumi ezen a számon elérsz, ha eszedbe jutunk mégis, ha nem, akkor is szívesen beszélnénk veled, nagyon rég el tűntél és most örülök, hogy egyben vagy. Ha lenyugodtak a kedélyek felhívsz? – azzal Nio kezébe nyom egy névjegy kártyát.

Döbbenten figyelem az eseményeket, persze kívül nem mutatom. Még meg várják kicsit sokkos állapotban lévő kedvencem félszeg bólintását, és elmennek.

- Tényleg nem ismered őket? – puhatolózom már a kocsiban.

- Nem tudom. – Kétségbeesetten fogja a fejét.

Mikor megérkezünk, beszáguld a szobájába és nem is jön ki vacsoráig.

A telefonjával tuti nem játszott, mivel az a nappali közepén lévő kis asztalon pihen.

Mikor kilép a vacsora felszólításomra, rájövök, hogy sírt hangtalanul.

- Na, gyere – ölelem magamhoz. Beleborzolok a hajába.

- Te nem bánod? – kérdi belekapaszkodva felsőmbe.

- Mit?

- Hogy nincs múltam, nincs jövöm?

- Ha szeretnéd, megkeressük a múltad; ha engeded, adok jövőt.

Kezeim közé fogom fejét, hogy szemébe nézhessek. Kétségbeesést, reményt és még valamit látok. Pár pillanatig még fontolgatom a felismerés, kicsit meg is lep, mert szeretett csillog benne. Ez az apró jel elég, hogy eldöntsem, ha törik, ha szakad, de meg tudom mi történt vele pontosan. És ha tudom, jóváteszem, még ha nem is én követtem el a szörnyűségeket.

Aki pedig véghezvitte ezeket, bűnhődjön, és soha többet ne nyúlhasson az én kicsimhez, az én Niomhoz.

Semmi kedvem kimozdulni. Kaoruval is inkább csak telefonon beszélek. A napok telnek és Nibu is lenyugszik, hogy meg vagyunk és nem tűntünk el.

Nio nagyon furcsán viselkedik egész nap. Végül elő áll azzal az ötlettel, hogy ő bizony fel szeretné hívni a srácot, akivel találkoztunk. Nehezen megyek bele. Végig ott ülök mellette mikor beszélgetnek, mondjuk előtte kérdezte, hogy kihangosítsa-e a készüléket, de leintettem, minek mikor úgyis megtudom a válaszokat.

Hatalmas kő esik le a szívemről, mikor ragaszkodik az ottlétemhez. Ugyanazzal magyarázza, hogy eltévedne nélkülem, mégis valahol nagyon jól esik ez a fajta ragaszkodása.

A találkozó napján mégis idegesen kapaszkodik belém, amikor megérkezünk a kijelölt kávézóba. Beülünk, a srácok már ott vannak.

Eleinte Nio el sem engedi a kezem, az asztal alatt fogja, aztán szépen lassan kirekesztenek a beszélgetésből. Azért figyelek, megtudom, hogy ez a kávézó volt a törzshelyük, mert olcsó. Hogy Nio anyjának szép volt a mosolya, az apjának erős volt a karja. És az is kiderül, hogy tényleg egy suliba járnak, mert kedvencemnek is jönnek elő emlék foszlányok. Tanárokról beszélgetnek, sztorizgatnak a suliról. Végül csak eljön a búcsú ideje.

Kicsit morcosabban megyek hazafelé. Nio felszabadultan mosolyog mellettem a kocsiban.

- Mi baj Kyo? – kérdezi ártatlanul.

- Semmi – morgom, nem akarok feleslegesen vele kiabálni. Mert attól csak megijedne.

- Nem tetszett Higumi és Keisuke? – trafál bele a közepébe.

- Az igazat megvallva egyik se nyerte el a bizalmam. Ráadásul még vissza is hívtak a suliba, aminek szintén nem örülök, mert akkor ki vigyáz Nibura otthon? Valamint ki fog engem haza várni?

- De hát csak heti háromszor járnék el és nem is maradnék olyan sokáig és mindig olyan jól éreztem magam ott – érvel, mindenmellé beveti hatalmas szemeit. Ránézek, és hatalmasat sóhajtok.

- Rendben, de akkor a bulit ki kell hagynod, hisz suli lesz előtte.

- De Nao meg hívott és Kai is pedzegette – motyogja.

Tehát nem menekülök. A világ összes dobosa össze fogott ellenem? Shinya is, mikor a turnén voltunk és épp nem a telefonján lógott, Nioval beszélgetett, meg elvoltak. Valami furcsa okokból kifolyólag ezek után kaptam mindenféle fura kaját, ami Shinya szerint egészséges. És Nio főző tudománya is javult azóta. Nem tudom, hogy érte el nála ezt Shinya, de ügyes volt.

Unalmas egyedül itthon lenni, Nibu a kertet forgatja fel, Nio suliban van, én pedig végre pihenhetnék és zenével foglalkozhatnék, de most ahhoz sincs kedvem és az ötletet nem szabad erőltetni. Az sose szül jót, ha erőltetve van valami.

Ma este lesz a céges parti.

Nem akarok kiöltözni, Nionak is egyszerű ruhát készítek csak ki. Furcsa egyedül lenni és várni, hogy haza jöjjön.

Már érzem, miért örül minden egyes nap, mikor haza jövök és mért ugrál körbe.

Nio megérkezik, lefürdik, átöltözik, eszünk egy keveset, mert éhgyomorra nem akarok inni, úgy sem úszom meg az alkoholt.

- Kicsit izgulok – motyogja már az autóban ülve.

- Azok lesznek jelen, akikkel találkoztál már, csak egy kicsit illumináltabb állapotban, ezért nem örültem az ötletnek, hogy elgyere.

Az ölébe bámul. Némaság borul ránk.

Begurulok a parkolóba, kevés kocsi van itt, ha jól számolom az egész partiról, ha négyen lesznek józannak mondhatóak, hogy haza jutassák a társaikat.

Egymás mellet bandukolunk fel a megfelelő teremhez. Belépünk, a ricsaj eltömíti a fülemet. Nem szeretem ezt. Jó a srácokkal oké a piálgatás, de ez nekem sok.

Nio félénken bújik mögém. Köszönök Die-nek, aki épp Kait fűzi félúton a pult felé. Kai mikor meg lát minket, ott hagyja választottját és elragadja Niot beszélgetni.

Szerzek magamnak egy sört és leülök egy kényelmes fotelba. Figyelem a tömeget, látok ismerősöket, de nem sok kedvem van velük beszélni.

- Kyo… - hallom magam mögül Nio hangját majd tompa puffanás. Oda kapom a fejem.

- Nio! – ugrok fel azonnal és rohanok a sráchoz – Mi történt? Mi bajod?

Teste forró és rázza a hideg.

- Mi történt Kyo – térdel le mellém Kaoru. Keresem a baj forrását, de nem találom.

- Nem tudom – kétségbe eseten nézek körbe.

- A tévére pillantott fel, mielőtt összeeset volna – motyogja felettem Kai.

Meg nézem a műsort valami riport, de nem fogok fel belőle sokat. Felnyalábolom kedvencemet és már megyek is a kocsimhoz.

Nem érdekel, mit gondolnak rólam, nem érdekel mi lesz holnap, nekem most azonnal ágyba kell dugnom ezt a gyereket, különben lázgörcsöt kap.

Ennyire gyorsan még sose hajtottam haza csoda, hogy nem kapcsoltak le útközben.

Az aggodalom erőt ad, nem az ágyába rakom be azonnal, hanem hűtő fürdőt kap. Mikor lila a szája törülközőbe csavarom és csak az ágyán eldőlve dörgölöm szárazra. Felhúzok rá valami meleg ruhát és két paplan alá rejtem. Nibu közben nagyon fel akar jutni az ágyra.

- Itt maradsz és vigyázol rá – förmedek a kutyára és kiviharzok a nappaliba. Idegesen járkálok egy kicsit.

- Kyo – hallok egy elhaló nyöszörgést a szobából, azonnal ott termek.

- Mond kicsim – ülök mellé és simítok ki pár izzadt tincset a homlokából.

- Szomjas vagyok, de nem tudok felkelni – motyogja, és karjaim közé bújik.

- Hozok inni. – Megpróbálok felállni, de remegő keze ingembe kapaszkodik.

- Ne… – nyöszörgi.

- Ha nem engedsz el, nem tudok inni hozni – érvelek elég hatásosan, mert elengednek görcsös ujjai.

Konyhában sokat piszmogok, mikor a mobilom hangja zavar meg. Mérgelődve megyek a kabátomhoz.

- Igen? – szólok bele.

- Azt hiszem, tudom ki volt Nio előző gazdája – Kaoru hangja ostorként csattan, neki kell dőljek a falnak.