3. fejezett: Kyo pov

Kyo pov:

Kaoru kihív egy kávéra. Napok óta egyre furcsább.

- Megtaláltam a kis Niódat – dől neki az automata melletti falnak.

-Hol?

-Az eltűnt személyek listáján – döbbenetemet látva folytatja –, a szüleivel autóbalesetet szenvedett, a két felnőtt azonnal meghalt. Niónak pedig nyoma veszett a kórházban. Se dulakodás, se semmi, még csak az se, hogy ott lett volna. Az egyik ápoló beszámolója szerint a baleset után két nappal tűnt el éjszaka. Senki nem látta, hogyan mehetett ki az épületből. Ami a legfurcsább az egészben, hogy mikor benyitottak a kórterembe az steril volt, mintha senki nem feküdt volna ott két napig.

Megborzongok.

- Akkor elvitték?

- Senki nem tudja.

- A szülök rokonai?

- Van egy nagynénje. De nem jöhet szóba, ugyanis korházban volt, mikor meghalt a húga idegösszeomlást kapott, ikrek voltak. Az apja árva volt és artista.

- Akkor legalább tudjuk, honnan van a tehetség – somolyodom el.

- Még mindig nem támogatom az ötletet.

- De megkedveltem.

- Kyo.

- Most mi van? Én nem csinálhatok örültségét?

- Épp ez az, te mindig, azt csinálsz!

- Menjünk vissza, mert már biztos aggodnak, hogy nekem estél a wc-ben. Vagy fordítva – vigyorodom el.

- A korát illetően viszont nem hazudott – indulunk vissza.

- Akkor tényleg húsz. Még fiatalkorú.

- Csak ne legyen baj belőle – morog még egy kicsit. De már nyert ügyem van. Nem fog beleszólni.

- Viszont – megállítom az ajtóban –, még papírokat kéne neki szerezni. – Majd hirtelen magamhoz rántom, és megcsókolom. Persze megdöbben, de aztán nyelveink csatájában győzedelmeskedve, vigyorogva húzódok el.

- Akkor ezt elintézed nekem. – Perverz vigyoromat le sem tudom törölni a próba végéig.

- Kyo, nem vár a kis kedvenced? – kérdi csípősen Toshi.

- De már nagyon vár – nevetem el magam. Azt a féltékenységi rohamot, amit levágott a basszeros, az mindent megért.

- Ezt még megkeserülöd – suttogja a fülembe Kao, mikor elmegyek mellette.

- Alig várom – csapok a fenekére.

Toshi dühödt kiabálásával hagyom ott a bandát.

Megint csak nyűgös Toshi, és egy karikás szemű Kaoru fogad a próbateremben. Die mintha valaminek nagyon örülne. Shini, hát ő Shini, szóval semmi nem látszik rajta.

Persze, mintha mi se történt volna, folytatjuk a gyakorlást. De azért látom, hogy Toshi néha kicsit félve nézi Kaorut, mikor az nem figyel rá. Lehet meg enyhült végre?

Die a kis akcióm után felhívott, hogy köszöni, de nem kért lakótársat. És hogy oldjam meg, de minél előbb, ugyanis vendége lesz nemsokára.

Persze egy kicsit még hagytam, had egye a penész Toshit, úgy is mindig fent hordja azt a nagyon csinos noziát.

De most, hogy már érdeklődik, mi van Vezér-samánk karikás szemei mögött, úgy döntöttem, itt az ideje lépni.

Telefonom csörgése kicsit megrémít. Nio hív. Vajon mi baja?

- Mi baj? – hívom vissza azonnal.

- Nibu – elcsuklik a hangja. Zokogást és nyüszítést hallok.

- Sietek – azzal lecsapom.

- Mi történt Kyo? – hallom magam mögött Shinya hangját.

- Bocsi, de most rohanok.

Azzal már futok is a kocsihoz.

Tövig nyomom a gázpedált, még jó, hogy a kései órának hála alig vannak az utakon. Rekord sebességgel érek haza.

Nio kint térdel a kapu előtt. Karjaiban ott fekszik Nibu.

- Mi történt? – kérdem, miután végre kiverekedtem a kocsiból.

- Egy férfi – szipogja Nio. – Jött gyors autóval, és elütötte, én a postáért jöttem ki, és akkor Nibu kiszökött – itt megint zokogásban tör ki. Ráborul a még mindig nyüszögő kutyára.

- Gyere – nyúlok a kutya alá. – Bevisszük a kórházba.

Berakom a kocsi hátsó ülésére, és Niót is beültetem mellé.

A legközelebbi állat kórházhoz hajtok. Még van ügyelet. Fogadnak minket. Az orvos persze azonnal kezelésbe veszi Nibut.

Nio teljesen magába zuhanva ül a váróban. Viszek neki automatás forrócsókit. Elveszi, de nem iszik bele, remegnek a kezei, lábai.

Csörög a mobilom.

- Tessék – morranok bele. Felállok, és odébb sétálok.

- Kyo, hol a francban vagy? – szól izgatottan Kaoru.

- Kórházban.

- Mi? Hogy kerültél oda?

- Jaj, hülye, nem én vagyok befektetve, hanem Ni… Nibu – fogom halkabbra a hangom.

- Mi történt? Itt vagyok a házad előtt, a kiskapu tárva nyitva, előtte véres a kő.

- Nibut elütötte egy autó.

- Hogy került az utcára?

- Nio kiment a postáért, és akkor szaladt ki az utcára.

- Elnézést – szól a doki a még mindig reszkető Niohoz.

- Igen – pillant fel.

- Bocs, Kao, mennem kell – leteszem, és már ott is termek.

- Maguké a kutya?

- Igen – bólintok.

-Nos az életveszélyen túl van, még épp időben beértek vele. Hogy történt?

-Ki… kinyitottam az ajtót – suttogja Nio. – Előtte játszottunk, így kicsit izgatott volt. Nekem ugrott hátulról, kidöntött az ajtón, és kicsúszót az útra. Ott ugrált össze-vissza, szaladgált, hiába hívtam – elcsuklik a hangja, könnyei megint végigfolynak arcán. – Aztán jött egy kocsi – tenyerébe temetkezik, és némán zokog tovább.

-Mi lesz Nibuval?

-Az oltásokat is megkapja, és pár napig gipszben lesz a jobb hátsó lába, vissza kell hozni majd két napon belül. Fájdalomcsillapítót írtam fel, ettől kicsit kába lesz. Pihentetni kell.

- Nio úgy is otthon marad vele – bólintok.

- Rendben – odaadja a papírokat.

Nibu még kába a gyógyszerektől, így gond nélkül kerül be a kocsiba. Otthon Kaoru vár dühösen.

- Mi a frász van veletek? A járda csupa vér – bök a már vizes kövezetre.

- Nibut egy kocsi elgázolta – halászom ki a hátsó ülésről a kutyát. – Nio még mindig nincs magánál a sokk miatt.

Kaoru kihalássza a srácot is. És betámogatja a nappaliba.

Nibut lefektetem Nio szobájában. És mikor kijövök, azt látom, hogy Kaoru döbbenten figyeli Niot, amint az még mindig zokog.

- Mi baja?

- Ha jól sejtem – intek, kimegyünk a konyhába. – Azt hiszi, hogy ő tehet a dologról – sóhajtok, és matatni kezdek a hűtőben

- Miről?

- Hogy Nibu megsérült – dühösen becsapom a hűtő ajtaját, és vágom be a mikroba a tegnapi maradékot.

- Mért vagy dühös?

- Mert nem vagyok képes bezárni egy rohadt kaput.

Némaság borul ránk.

- Mindig némán sir?

- Álmában nem.

- Álmában?

- Mióta együtt alszunk nincsenek rémálmai – vonok vállat.

Teritek három személyre.

- Ma itt alszol?

- Ha nem baj, hála neked Toshi kirakott a lakásból.

- Nem is értem, miért – vonok vállat.

- Eddig Dienál húztam meg magam, de hozzá ma csaj ment.

- Oké. – Amint kész a teríték és a meleg kaja is az asztalon. – Nio! – kiáltom el magam. Pillanatokon belül megjelenik a konyha ajtóban. Kisírt szemei szörnyen néznek ki. Némán ül le a helyére, és megvárja, míg mi is nekikezdünk enni.

Csendben telik a vacsora.

- Menj fürdeni – küldöm Niot, úgyis egyedül akarok beszélni most Kaoval.

Miután becsukódik a fürdő ajtaja nagy levegőt veszek.

- Szóval Toshi berágott rád?

- Mivel, azt hiszi meg csaltam veled.

- Mért nem tőlem kérdezett? – méltatlankodok.

- Tudod, milyen nagy az egója, nem fogja belátni, hogy tévedett.

Perverz vigyoromat látva kikerekedett szemekkel ellenkezésbe fog. De csak leintem. Jót nevetek rajta. Előkészítem neki a kanapét.

- Mi van a vendégszobával?

- Ott Nio alszik Nibuval – mondom a világ legtermészetesebb dolgát.

Tényleg a tábla. Valamelyik nap elmentem egy bolt előtt, és nem bírtam otthagyni. Előkotrom a táskám mélyéről, és felakasztom a kis szögre.

Nio vakon megy el mellettem, még csak reakciója sincsen. Ez fáj. Nibu az ágyon fekszik. Nio mellé telepszik, és halkan motyog neki valamit. Gondolom valami vigaszt, esetleg bocsánatot.

- Hé Kyo – szól mögöttem Kaoru.

- Ismered a járást – intek, és behajtom immár Nio hálószobájának ajtaját.

Kaoru is letusol. Elpakolok addig.

Leülünk még egy kicsit a kanapéra.

- Szóval, mikor mondod el a többieknek?

- Majd – legyintek. – Jó éjszakát – vigyorgok rá. És otthagyom. – Ja – állok még meg a szobám ajtajában. – Hozzá nem merj nyúlni! – fejemmel Nio szobája felé biccentek.

Csak felröhög.

Reggel Kao ébreszt, hogy ideje munkába menni.

Nio néma maradt, és néha láttam, hogy hangtalanul potyognak a könnyei. Remek egy reggel, mit ne mondjak.

A próbán Toshi hisztizett egy versztát, aztán Die akadt ki, mert elpattantak a húrjai.

- Mára fejezzük be – sóhajtok. Fájós fejemet fogom.

Némi morgolódás és pakolás után mindenki indulna.

- Toshiya – szólok a basszeros után.

- Mi van? – fortyan fel.

- Vidd haza Kaorut, és élvezzétek egymást – felállok, nem mintha így nagy fenyegetést jelentenék. – Semmi nem történt, csak szívességet kértem Nioval kapcsolatban.

- Mi történt a kutyáddal? – érdeklődik kedvesen Shinya.

- Elütötte egy autó – szól közbe Kaoru.

- Mi? – kerekedik el Toshi szeme, és néz a gitárosra. – Ezért nem vetted fel a telefont?

- Ezért – bólint zordan vezér-sama.

- Elmentem a hangszerüzletbe – lép ki az ajtón Die. Szóval érzi, hogy itt most jobb, ha lelép az ember, szégyen a futás de hasznos. Fejcsóválva követem.

- Shini, gyere – szólok még a dobosnak.

Már a csendes folyósokon baktatunk.

- Tényleg megsérült a kutyád?

- Igen.

- Olyan kíváncsi vagyok már rá. Mennyire szokott meg? És hogy sérült meg? – kérdi lelkesen.

- Aha – fűzöm hozzá, és nem is értem mért vagyok most hirtelen bunkó, hisz kedveskedni akar. De most jobb dolgom is van ennél.

- Hazavinnél? – kérdi már a parkolóban.

- Hol a kocsid?

- Nem otthonról jöttem, és nem a saját kocsimmal voltam ott – von vállat, és mintha el is pirult volna.

Remek, hát neki is összejött végre valaki. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy egy kapcsolat helyet egy félős házi kedvencem van.

- Miyu-chan nem fog örülni ennek – nevetek fel. Csak vállon bokszol, de hagyom, hogy beszálljon.

- Kinél voltál akkor este? – kérdezem hirtelen, hátha döbbenetében válaszol.

- Taka-channál – megint elpirul egy picit.

- Akkor jó éjszakád lehetett – nevetek megint. De sajnos halványlilám nincs róla, ki az a Taka-chan.

- Kyo! – legyint fejbe, csak hogy érezzem a törődést. - Fogalmad sincs, ki lehet az.

- Hát, akkor mesélj, míg hazaviszlek - vigyorodom el.

- Ő is zenész - kezdett bele Shinya, miközben kigurultunk a parkolóból.

- Kissé idegeskedő típus...

- Melyikünk nem az? – szólok közbe - Bandában van, vagy szólista?

- Bandában - feleli. - Énekes. A következő kérdésedre a válasz: stílusuk színes, egyéni, valamint fantasztikus.

- Egek, rólunk mért nem áradozol így? - forgattam meg a szemeim.

Csend telepedik ránk.

- Félek, hogy csak én élem bele magam – sóhajt fel. - Alig pár hete járunk mindössze.

Erre aztán mit mondhatnék? Mindegy, annyiban hagyom. Még mesél, hogyan találkoztak, de konkrétumot nem mesél.

- Neked is van mostanában valakid – vált hirtelen témát. – Sokkal kiegyensúlyozottabb vagy, mióta nem csak egy éjszakásaid vannak.

- Honnan veszed, hogy nem egy éjszakás kalandok? – váltok támadásba.

- Mert saját kocsival jársz, valamint mindig hazasietsz, és nem hiszem, hogy ez Nio miatt van – csóválja meg a fejét, és rám veti vizslató tekintetét.

- És ha a kutya miatt járok haza, mert végre van, akivel foglalkozhatok?

- Miyu-chan is fontos nekem – kibámul az ablakon. – De most Ő is fontossá vált.

- Meghiszem azt. – És most, hogy Nióra gondolok, ahogy mosolyogva ugrál a kertben, mindenféle mutatványt bemutatva, és ránevet Nibura, vagy hatalmas szemeket mereszt rám. Mind megdobbantja a szívem.

Beállok a feljáróra.

- Kösz, hogy hazahoztál – szál ki a kocsiból.

- Sok sikert – köszönök még el, és döbbent arckifejezését látva még hozzá teszem – a nagy Ő-höz.

Szemét forgatva rám csapja a kocsiajtót.