1 fejezet: Kyo pov

- Oh, a francba! – mordulok fel hirtelen.
- Mi a baj? – pislog rám Toshiya.
Dühösen pakolászni kezdek, miközben magamban káromkodom.
- Már ennyi az idő! - kiáltok fel meglepetten. - Nekem rohannom kell - kapom fel a táskám.
Persze most fogalmuk sincs, mi bajom lehet. De hát, ha egyszer elfeledkeztem magamról, és a dalszöveg csak úgy jött, egyszerűen kényszerített, hogy megírjam, nem hagyhattam abba.
- Ebbe meg mi ütött? – hallom még Die hitetlenkedő hangját mielőtt kilépnék, és eszembe jut a kabátom. De szétszórt vagyok, ha sietni kell.
- A kurva életbe! – rontok be ismét az ajtón. – A kabátom. – Azzal módszeresen kezdem végigtúrni a szobát.
- A fogason van – mutat Toshiya az említett hely felé.
- Kösz – veszem magamhoz, és már fordulnék is ki, mikor Kaoru mellkasába ütközöm.
- Mi van veled? – néz le rám, és megfogja a csuklóm, hogy még véletlenül se szabadulhassak.
- Semmi, de most sietek!
- Addig nem, míg el nem mondtad, hogy mi van.
- Jaj, Kaoru, Nio már vár! Muszáj mennem, mert képes és éhen hal nekem – szalad ki a számon. De eléggé megdöbben ahhoz, hogy elengedjen, és egér utat nyerjek.

**
- Ki az a Nio? – kérdezte a döbbeneten túl lépve a gitáros, de már nem volt kitől. Kyo ugyanis kihasználta a csuklóját fogva tartó szorítás lazulását.
- Már elment – motyogja Die.
- De akkor? – motyogta Kaoru.
- Ezek szerint megfogadta a tanácsom – sóhajt Shinya.
- Mit? – hördül fel Toshiya
- Mondtam, hogy fogadjon be egy állatott, ezek szerint van neki. És így visszagondolva már egy hete nagyon hamar lép le. Ezek szerint már azóta van egy háziállata.
- Na, de Nio?
- Mért? Aranyos név – von vállat Toshiya.

Persze azt senki nem tudta, hogy e közben Kyo nem az állat eledelesnél vásárol be vacsorának valót.

**

Végre itthon. Fáradtan vonszolom el magam a nappaliba és rogyok le a kanapéra.
- Gazda végre itthon! – suttogja vidáman a fiú. Miközben a lábamhoz telepedik a földre és vár.

**

Igen, fiú. Ugyanis Kyo egy fiút fogadott be magához, és nem is akármilyet; egy félvért, akit összeverve talált nem mesze a házától. De ne rohanjunk előre. Nézzük meg, mi is volt, mikor és hol találkoztak.

**

- De hideg van – morgom az orrom alatt. Épp egy fárasztó próbáról igyekszem haza. Semmi kedvem nem volt a többiek nyavalygásához. Kaoru kirakott pár sarokra a házamtól, úgyis sétálni akartam.
Az egyik sarkon egy karton doboz éktelenkedik.
- Ez mi? – lépek közelebb kíváncsian. A doboz félig nyitva volt, így simán bele nézhettem, még ha mindig is a magasságommal szekálnak. De amit benne láttok az megdöbbentettet. Egy fiú feküdt a dobozban, alig lehetett tizenkilenc éves. Iszonyú soványnak tűnik, több sebe és zúzódása volt, és mintha nagyon fázott volna.
- Mentő vagy rendőrség? – mérlegelek elővéve a mobilomat. A gondolataimba férkőzik Shinya pár nappal ezelőtti megjegyzése, miszerint nem ártana valamilyen állatot szereznem. De mi lesz ebből, ha kiderül? Mégsem hagyhatom itt. A mentősök elég lassan érnek ki, és ahogy elnézem az összevert srácot, egyre jobban reszket.
- Ez nem jó így – mordulok megint. Még az eső is rákezdett.
- Csodás – forgok körbe, de a házak csak sötéten néztek vissza rám. - Akár elvihetném magamhoz is – formálódik meg a gondolat a fejembe. – Végtére is, mért ne? Legfeljebb nem marad. És abból még semmi baj nem származhat, ha befogadok valakit egy éjszakára. Volt már pár igen durva buli után, hogy nem tudtam, hol ébredek.
Nagy nehezen elhuzigálom dobozostul a kapuig, de még hátra volt pár lépcső és küszöb. Nagy sóhajjal nekiveselkedem. Hálát rebegek az égieknek, hogy legalább ilyenkor már nincs fent egyetlen egy szomszéd sem.
Kicsit kimelegedve és lihegve, de már a nappaliban volt a doboz. A srácot a kanapéra fektettem. Koszos volt és több helyen véres. A ruhái szakadozottak. Fekete haja is szanaszét állt. Bár remélhetőleg nem a vértől vöröslött. A hosszát még csak meg se tudtam volna saccolni. Alkata nagyon vékony, még így a bő rongyos pólón keresztül is látszott. Lábai pipaszárak voltak.
Lemostam arcát és lefertőtlenítettem, bekötözöm sebeit. Megmértem a lázát és mivel volt, emiatt lázcsillapított és hűtőtapaszt tettem fel neki. Még egy kicsit elcsodáltam, mert így, hogy nem sáros és nem tapadtak arcára hajtincsei, egész helyes volt. Egy picit kislányos, de nagyon aranyos.

Másnap ugyanúgy mentem be, mintha mi se történt volna. Persze előtte megvizsgáltam a jövevényt. Üzenetet is hagytam neki, hogy ha akar, leléphet.
A nap csiga lassan telt. Egyre jobban izgat, hogy végül is marad, vagy nem marad a srác.
Végül is miért volt összeverve? Mert hogy nem elesett, az tuti. És hogy került abba a dobozba? Mit keresett a házam közelében? Ez valami fanvicc? Nem jó, az tuti. Még jó, hogy bezártam a fontosabb szobákat. A dolgozót, a hálót, a raktárét…
- Kyo, figyelsz? – zökkentett ki a gondolataimból Kaoru.
- Öhm, igen – rázom meg a fejem. – Bocs, elbambultam.
- Az nem jó – sóhajt színpadiasan – Mivel Chibink nem képes koncentrálni, szerintem rekeszük be az ülést – teszi le a papírjait. – Holnap van egy interjúnk, úgyhogy mindenki pihenje ki magát!
Ezzel útjára bocsátja a bandát.
Örülök is meg nem is, hogy végre megnézhetem mi maradt a lakásomból.
Sietségemet igyekszem leplezni, még nem akarom bevonni a többieket. Hisz mi van, ha nem marad. Akkor meg szépen elfelejtem az egészet.
Nem is tudom, hogyan kerültem haza, de már a kocsiból szállok ki. Nagy levegő, már a füvűn lépdelek.
Végre megtudom, hogy, hogyan lesz vége ennek.
Bent csönd fogad, tehát lelépett. Nem is baj, elvégre mit is vártam tőle? Csak kisegítettem a dobozból és bekötöztem.
A nappali parkettáján viszont ott üldögél a srác. Haja még mindig kócos, bár most már legalább a szemében élet csillog. Na, de még milyen szemei vannak. Sötétbarna, majdnem fekete. Ruházata nem változott. Mocskos, véres gönceit nem vette le.
Döbbenetemen túljutva, rámordulok:
- Miért vagy még itt?
- Nem akartam elmenni – válaszolta.
- Miért?
- Nincs hol laknom. – Ez megint megdöbbent.
- Mi vagy te? – mérem végig. Végtére is lehet akár egy őrült is.
- Kivert kutya – motyogja.
- Tessék?
- Kidobtak – suttogja lehajtott fejjel.
- Maradhatsz, egy feltétellel – mosolyodom el huncutul.
- Mi lenne az? – emeli rám megint a tekintetét, de most mintha félelem is csillanna benne.
- Itt maradhatsz, mint a háziállatom. – Ebbe nem fog belemenni, és haza megy. Nincs kedvem őrültekkel vagy pszichopatákkal szórakozni.
- Rendben – vágta rá.
Kicsit meglep a hirtelen válasza.
- Neved?
- A gazda találja ki – von vállat.
- Hm. – Halántékomat masszírozva leülök a kanapéra. Az immár háziasított egyén mellém csúszik a földön, és bámul rám nagy, kerek szemekkel.
Gondolatok ezrei szánkáznak a fejemben; Mit keres itt ez a srác? Mért nem ment haza? Mért ment bele ilyen egyszerűen a dologba?
- Mért mentél bele? – kérdem. Végül is, ha már itt van, megkérdezem tőle.
- Mert az előző gazdámnál is háziállat voltam – vonogatja tovább a vállát.
- Kinél?
- Nem mondhatom meg – és ennek jeléül szájára tapasztja kezét.
- Remek – zsörtölődöm.
Nem elég, hogy már volt gazdája, de még csak azt se mondja el, hogy ki. Bár lehet valami fontos ember, hogyha nem akarja elmondani.
- Hogy hívnak? Mármint ott, hogy hívott a gazdád?
- Új gazda, új név.
- Akkor legyen Nio – döntök végül. Hatalmasat ásítok. – Mentem aludni.
- Ano – motyogta félszegen Nio.
- Mondd!
- Gazda nem akar megfürdetni? Kicsit koszos vagyok.
Ennél jobban még csak meg se döbbenthet.
- Nem vagy rá képes egyedül?
- Kutya vagyok, a kutyákat megfürdetik – érvel teljesen elszántan Nio.
- Rendben, de aztán megtanulsz magadtól, mert ezt nem játsszuk el minden nap.
- Ha a gazda ezt kívánja. – Kicsit mintha elbizonytalanodott volna. – Egyébként hogy hívják a gazdát?
- K… Nishimura Tooru – nyújtok kezet, de Nio megint csak meglep, mert simán pacsit ad, mint egy jól nevet kutya.
- Tooru gazda – bólint.
- Hívj Kyónak és a gazda… - felkecmeregek a kanapéról. Hitetlenkedve rázom a fejem. – Gyere.
Persze a fürdés se volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Nio semmit nem tudott magától. Még levetkőzni sem.
Az én békességem is véges. Türelmemet vesztve lecincáltam a feleslegessé és használhatatlanná vált darabokat, majd beállítottam a tusoló alá. Megnyitom a csapot. Persze azzal nem számoltam, hogy Nio a nyakamban köt ki visítva.
- Mi a faszomat csinálsz? – köhögök fel.
- Hideg – cidrizik Nio.
- Akkor is mássz le rólam!

***

Nos, így kezdődött meg Nioval való együttélésem.
Persze kérésemnek eleget tett, és már magától fürdik. De enni nem hajlandó. Szóval rohanok haza.
Megint csend van.
- Megjöttem! – köszönök. Csend. – Nio!
- Üdv itthon, gazda! – Már előttem is terem.
- Megbeszéltük – mosolygok rá.
- Kyo – bólint komolyan.
Mindig mosolyra kényszerít, pedig csak megjelenik. Elnyűtt pólója szegéjével babrál, és a földet pásztázza.
- Hoztam kaját – lobogtatom meg előtte a zacskót. Elveszi, és a konyhába viszi. A zörejekből hallom, hogy elrámol. Én is levetkőzöm és lerakom a táskám.
- Ettél már valamit? – dőlök neki a konyha ajtófélfának.
- Nem.
Mindig ez a válasza.
- Akkor főzök – csapom össze a tenyerem, és hozzálátok az étel elkészítésének.
Nio úgy falja, mintha ez lenne az utolsó vacsorája.
- Finom volt! – jelenti ki jóllakottan.
- Ott maradt egy kis rizs – nyúlok felé, persze összerezzen. Letörlöm a száját. Kicsit megnyugszik, de aztán hatalmas szemeket mereszt rám.
Ekkor veszem észre, hogy csak lenyaltam az ujjam. Hatalmasat nyel.
- Mi baj? – méregetem.
- S… Se… semmi – dadogja.
- Mitől vagy zavarba? – És csak úgy mellesleg újabb adagot veszek a számba a rizsből, amivel kicsit eljátszok. Persze közben Niot nézem, hatalmas szemei még nagyobbra tágulnak, és csak úgy nyeldekel, mint egy kacsa. Elkezd csuklani.
- Jól vagy? – kérdem aggodalmaskodva és felállok. Teljesen összehúzza magát. Fejét kezével védelmezi.
Nem értem. Már egy hete itt van, és még mindig fél.
Töltök neki egy kis vizet.
- Nio – állok meg mellette. – Tessék víz – rakom le mellé. – Idd meg, hogy elmúljon a csuklás.
Felnéz ám gyönyörű szemeiben könnyek, félelem és remény keveredik. Nem értem.
Ott hagyom, inkább elmegyek fürdeni.
Egyszerűen nem igazodom ki rajta. Itt van, ha szólok, jön.
Összezavar. Viszont jó, hogy itt van, mert így van kihez hazajönni. Kezdem érteni, Shin mért van oda annyira Miyu-chanért.
De hogy fél. Minden olyan mozdulatomtól, amiből akár ütést is ki lehetne venni. Akárcsak, ha indulatosabban csapom be az ajtót is, már menekül. Valószínűleg nagyon csúnyán helybenhagyták. Bár a sebei szépen gyógyulnak, mégis valami nem stimmel.

Tisztán és fáradtan vánszorgok el a szobámba. Még hallom, ahogy Nio elmosogat, és szöszöl a konyhában.
Már majdnem alszom, mikor megérzem magam mellett.
- Mit kíván Kyo gazda? Mivel elégíthetem ki a vágyait? – suttogja. Na, erre aztán felébredek.
- Mi van? – Úgy ülök fel, mintha rugókon feküdtem volna.
- Kyo gazda rendelkezni kívánt velem – suttogja.
- Egy frászt – vágom oda döbbenten. – Ki a fene volt az előző gazdád? Miket akart tőled? – A kérdések maguktól törnek fel.
- Azt… azt nem mondhatom el – motyogja.
- Akkor tűnés a helyedre! – dörrenek rá.
Persze ijedten könnyes szemeit rám kapja, és kimenekül a szobából.
Ezt már végkép nem értem. Ezért volt csuklás rohama? Mert… mikor tettem neki ajánlatot? Nem vagyok pedofil. Túl sok a kérdés, és kevés a válasz. Nioból se lehet kiszedni semmit.
Zakatoló agyamat végre ellepi a fáradság.

Telefon csörgésre ébredek.
-A francba, elaludtam – motyogom álmosan, és nyúlok a zajongó szörnyetegért.
- Végre felvetted – sóhajt Shinya.
- Mi van?
- Neked is jó napot! – Most nincs kedvem a sértődöttségéhez.
- Mondd, mit akarsz. El fogok késni…
- Pont ez az – hallom, hogy elmosolyodott. – Ma nem kell sehova sietned. Tegnap úgy elrohantál, hogy elfelejtettük mondani, hogy ma szabadnapunk van.
- Ezért keltettél fel?
- Jaj, Chibi – magam előtt látom, ahogy forgatja a szemét, és persze elvigyorodom. – Csak figyelmeztetni akartalak. Egyébként meg milyen a háziállatod? – válik izgatottá a hangja
- A micsodám? – mi van. Egy szóval se mondtam, hogy van!
- Tegnap este valami Niot emlegettél.
- Ja, hogy Ő. – Gyorsan pergetem az ötleteket, mit hazudhatnék. Mert azt mégse mondhatom, hogy befogadtam egy kölyköt az utcáról. – Csak egy kutya – döntök, végül a féligazság mellett.
- Remélem, majd bemutatod nekünk – lelkendezik. – Van egy jó ötletem; átmegyek hozzád.
- Még ne! – hárítom gyorsan.
- Miért?
- Még nem szokta meg, hogy itt van, és lehet, nem örülne idegeneknek – halandzsázok valamit.
- Ez érthető – elgondolkodik. – Rendben, akkor majd legközelebb.
Felsóhajtok. Még megbeszélünk pár semmiséget, és végre leteszem.
Visszadőlök a puha párnák közé. Akkor van egy egész napom.
- Nio! – kiáltom el magam.
Kis dobogás és máris megjelenik az ajtóban.
- Mihez van kedved ma? – kérdem a plafontól. Nem akarok ránézni.
- Öm…
Határozott válasz. Felsóhajtok.
- Mit csinálsz, mikor nem vagyok itthon? Nem érzed magad egyedül?
- Öm… - Kicsit elgondolkodik. Felülök, és még látom, hogy lekuporodik az ajtó szegletébe.
- Szeretnél valamit? – nézek rá. Hátha kicsikarok belőle végre egy választ. Csak a fejét rázza. De én tudom, hogy egyedül érzi magát.
Feltápászkodom, gyors zuhany. A konyhában már ott vár a kávé és a reggeli.
- Ma elmegyünk venni neked pár dolgot – döntök. – És a hűtőt is fel kell tölteni – kukkantok be a hóna alatt.
Nem felel, csak bólint, és beveszi magát a fürdőbe.
Nehéz napom lesz, mire kiszedek belőle valamit.
Végül csak el tudunk indulni.
- Van valami különleges kívánságod? – kérdezem már a kocsiban ülve.
- Lehetne… - suttogja, és a mondat végét már nem hallom a motor zúgásától.
- Még egyszer.
- Egy nadrágot – ránézek. Az ölébe ejtett kezeit bámulja. Végigmérem. Ugyan nem az a cucc van rajta, amiben megtaláltam, de ez sincs jobb állapotban. Szakadt, bő nadrág, kinyúlt és még több helyen lyukas pulóver. Szóval teljes ruházatot kell venni.